Osara: A Wicca és a mágia

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a szerzõ és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

A Wicca elsõsorban vallás. Olyan hit, amely a világ egyensúlyát és természeti erõit tiszteli. Erõteljesen összpontosít arra, hogy az ember újra megtalálhassa a természettel való harmóniát és egységet. Ily módon maga a Wicca a "lélek eszköze". Mint minden más vallás, a Wicca is arra keresi a választ, hogy hol az ember helye a világban, és mi a célja.

Ezzel szemben a mágia számomra két dolgot jelent. Eszmei síkon gondolatrendszert, filozófiát; fizikai síkon pedig ezen rendszer megnyilvánulása a rituális mágia. (Itt most a széles értelemben vett fogalomra gondolok, tehát mindenféle mágiaformát ide vehetünk, melynek van bármilyen, fizikai szintû eszközrendszere és "cselekvése".)

A vallás és a mágiagyakorlat tehát összefonódik a szertartásokban, de eszmeileg elkülönül. A wiccánusok természetesen szertartásaikban használnak õsi mágiaelemeket, melyek mindig is jellemzõi voltak minden vallásgyakorlatnak - nem sorohatjuk azonban a Wicca vallás részéhez azokat a mágiaelemeket, melyek nem tartoznak szorosan a rituálékhoz. A Wiccák ennek ellenére - mivel a természet erõnek tisztelete révén magát a mágiát is elfogadják létezõnek - általában a liturgiákhoz kötõdõ formulákon kívül is foglalkoznak különbözõ mágikus ismeretek szerzésével és felhasználásával. Ezek azonban már nem feltétlenül részei magának a vallásnak, hanem egy egységes, õsi tudás részei és származékai, melynek számtalan formája ismeretes.

A ceremóniák általában szerves részét képezik a vallásoknak; elég, ha belegondolunk a kereszténység eukarisztikus liturgiáiba, vagy akár a sámánok esõidézõ szertartásaiba - igen sokszínû és változatos elemeket tartalmaznak. Ezek alapja a szimbolizmus: a bor és az ostya ugyanúgy a vér és a hús megtestesítõje, mint a Wicca ünnepeken használatos bor és sütemény.

A Wicca szertartások lényeges eleme az elõbb említett áldozat mellett az energiák áramlása a körön belül, melynek célja általában energiaküldés azoknak, akik segítségre szorulnak, személyenként és átvitt értelemben is (mint a Földanya). Emellett a rítusok szép számmal tartalmaznak hermetikus elemeket is. Ugyanakkor a wiccánusoknak nincs szüksége bonyolultabb, összetettebb szimbólumrendszerre a vallás gyakorlásához. A hithez ebben a formában nem szükséges - a tudás felfedezése a hitnek nem része, hanem opcionális kiegészítése.

A Wicca és a hermetikus mágia összefonódására az elsõ nyomokat a középkorban lelhetjük fel. Aradiát, a boszorkányok istennõjét a Wiccák a Holdistennõ egyik aspektusaként tisztelik. Az õ kilétére szorgos kutatásokat végeztek az antropológusok. Úgy vélik, hogy több, létezõ és mitológiai személy összefonódásából jött létre legendája. Többek között egy valaha élt, neves boszorkány, bizonyos Milánói Guglielma históriája is átszínezi alakját. Valódi neve Blazena Vilemina hercegnõ volt, aki 1210-ben született. Milánóban 1260. környékén tûnt fel, "közönséges ruhákba öltözötten". Nemesi származása miatt mind a Visconti, mind a Torriani családból számos követõje akadt. A Guglielmita csoportnak Maifreda da Pirovano lett a vezetõje. Ami a hermetikus mágiával való közösséget illeti, igen érdekes, hogy az 1450-ben megjelent Visconti Tarot Fõpapnõ lapján a mai napig az õ portréját láthatjuk. Épp ugyanezen Tarot Mágus lapján tûnik fel elõször a négy alap eszköz, mely a hermetikus mágia fõ kellékeit képezi: a kard, a pálca, a tõr és a pentákulum. Az õrtornyok nyomán járva többek között etruszk forrásokat találhatunk. A korai csillagkultuszokban négy állócsillagnak különös jelentõséget tulajdonítottak. Ezek a "királyi" csillagok uralták az ég négy negyedét, és a négy évszakot. Kelethez és a tavaszhoz tartozott az Aldebaran, Délhez és a nyárhoz Regulus, Nyugathoz és az õszhöz Antares, és Északhoz és a télhez Fomalhaut. Ezek a csillagok, mint az Ég és a Föld õrzõszellemei is megtestesültek. A négy égtáj õrzõszellemei: Keleten Alpeno, Délen Settrano, Nyugaton Meana, Északon pedig Taga. Összefoglaló nevük az etruszk vallás továbbélésében Grigori, azaz õrzõk. õk védelmezik az átjárót a fizikain túli síkokra, a mítosz szerint a csillagok pedig nem mások, mint az õrzõk tábortüzeinek távoli fényei. Ezek a lények védelmezik a mai itáliai természethitben a varázskör négy "sarkát" is a rituálék során.

A négy elem megidézése középkori forrásokban is felbukkan: a Francesco Guazzo által szerkesztett Compendium Meleficarum-ban (1609) azt olvashatjuk, hogy az itáliai boszorkányok különbözõ erõk szellemeivel kommunikálnak, melyek tüzes, levegõs, földes és vizes attribútumok. Ugyancsak Guazzo mûvében találhatunk illusztrációkat ezen csoportok által használt varázskörökrõl is.

Az õrzõket idézõ pentagramokkal hívják a ceremóniák során. Jelenleg a legrégibb, pentagramot ábrázoló gyûrûlelet i.e. 525-bõl származik, Crotonából (Olaszország - Pithagorasz tevékenykedésének egyik fõ városa). Érdekes egyébként, hogy Gerald Gardner Új Erdõ covenje saját magát a Crotona Követõinek nevezte.

Horáciusz, az ókori római költõ i.e. 30 körül említi Canidia történetét. Ebben beszél a Libros Carminum nevû írásról, mely az ókori boszorkányok titkos könyve volt, s melynek egyik varázsigéje "lehetõvé teszi a Hold lehúzását az égbõl". Ezt a hagyományt máig õrzi az egyik legismertebb Wicca "varázslat".

A Wicca ceremoniális mágia az itáliai hagyományok mellett a görög forrásokat is felhasználta. Az ünnepek sok eleme rendkívül emlékeztet a régi, görög szertartásokra - gondoljunk csak Artemisz Aplheia, Afrodité ünnepeire, a Hekaté-kultuszokra, vagy akár az eleusziszi misztériumokra.

A mediterrán területek mellett a másik jelentõs forrása a Wicca mágia kialakulásának a kelta és angolszász vonal. Innen származnak az ünnepek nevei és az év körének képzete (bár tegyük hozzá, hogy más neveken, de hasonló idõszakokban szerte a világban ünnepelték a napfordulókat, napéjegyenlõségeket és természeti ünnepeket).