Osara: A Wicca ünnepei

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a szerzõ és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

Samhain

Az éjszaka sötétjében pajkosan villogó sárga töklámpások, a felnõtteket fehér lepedõben ijesztgetõ kisgyerekek. A mai Halloween fesztiválok többségének egészen kellemes, mondhatni "betlehemes" hangulata van, annak ellenére, hogy az ünnep szoros összefüggésben áll az egykori kelta halottkultusszal és a másvilági lelkek látogatásával.

Halloween az egyik legrégibb ünnep, eredete évszázadokra vezethetô vissza. Mai formája az évszázadok során több kultúra: a római Pomona-nap, a kelta Samhain fesztivál és a keresztény Mindenszentek napja hagyományainak keveredésével alakult ki.

A kelta hagyomány szerint a napisten Samhain, a halál és sötétség istenének fogságába került ilyenkor. Az újév elôestéjén, október 31-én, a hiedelem úgy tartotta, Samhain összehívta a halottakat. A halottak különbözô formában jelentek meg; a rossz lelkek, állatok figuráit öltötték fel, fôként macskáét.

Október 31-én, miután a termést betakarították és a hosszú, hideg télre elraktározták, megkezdôdött az ünnepség. A kelta papok a hegytetõn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, és tûz körüli táncuk jelezte a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Amikor eljött a reggel, a papok minden családnak parazsat adtak, hogy új tüzeket gyújthassanak. Ezek a tüzek tartják melegen az otthonokat és ûzik ki a gonosz szellemeket.

Az elsô században a rómaiak elfoglalták Angliát. Sok hagyományt hoztak magukkal, melyek egyike a Pomona-nap volt, ami a gyümölcsök és kertek istennôjének ünnepe, és november 1 körül tartották. A következô évszázadok folyamán a kelta Samhain fesztivál és a római Pomona-nap hagyományainak keveredésével jött létre az elsô ôszi ünnep.

835-ben a római katolikus egyház november 1-ét Mindenszentek ünnepének nevezte ki. Késôbb az egyház november 2-át is szent nappá, a halottak napjává nyilvánította. Tûzgyújtással, felvonulással ünnepelték, az emberek beöltöztek szenteknek, angyaloknak és ördögöknek. A kereszténység terjedése azonban nem feledtette a régi hagyományokat sem, folytatták a Samhain és Pomona napok ünneplését is, így az évek során mindezen szokások összevegyültek.

Az 1845 utáni évek pusztító írországi éhínsége idején a lakosok százezrei települtek át Amerikába, és a szokásaikat is vitték magukkal. Az anyaországon kívül az USA-ban és Franciaországban még ma is megtartják a régi rítusokat, noha azok lelki háttere többnyire már elhomályosult elõttük. Gyerekek beöltöznek szellemnek vagy más ijesztõ alaknak, töklámpással házról-házra járnak ajándékot kérve.

A töklámpás eredete egy nagyon régi ír mondából származik. Lámpás Jack legendája szerint egy részeges, ám ugyanakkor csalafinta naplopónak sikerült rászednie az ördögöt. A bohókás szeszkazán, Jack templomnak még a közelébe sem ment, jólesett ehelyett a meleg kocsmában duhajkodni, és részeg cimborákkal mulatozni. Sajnálatos módon a tivornyák végén maga az ördög is megjelent, és folyton zaklatta a derék polgárt, akit szemmel láthatóan zavart az állandó kísértés, és a boroskancsón kívül nem kívánt magának társaságot. A nemkívánatos személy ellen csupán egyetlen védekezési lehetõsége adódott, el kellett venni a kedvét a további kísérgetéstõl. Jack egy hatalmas fához vezette a pokol királyát és rávette, mérközzön meg vele fáramászás tekintetében. A sátán természetesen elfogadta a kihívást, nem gondolta volna, hogy egy ilyen csekély versenyszámban képes alulmaradni: Jack megvárta míg az ördög jó magasan felkúszik a fa tetejére, majd egy keresztet vésett a törzsbe, hogy ellenfelét megakadályozza a lejutásban. A monda végkifejlete azt sugallja, hogy nagyon kevés humorérzék szorulhatott a patás famászó bajnokba, hiszen Jacket halála után nem eresztette be a jól megérdemelt Pokolba, ráadásul a Menny kapui sem nyíltak meg a haszontalan életû lélek elõtt, hiszen álmodni sem merhet bebocsátásról az, aki az ördög cimborája. Az örök számûzetésre ítélt Jack egy fáklyát vihetett csak magával - amelyet, a fény hatékony megõrzése miatt egy tökben helyezett el - és így járta, s járja azóta is az éjszaka sötétjét.

A töklámpás készítése

Nagyszerû családi mulatság a lámpás faragása. A legmegfelelõbb a klasszikus narancsszín Jack O'Lantern fajtájú tök, melybõl vegyünk jó kiállású - nagyméretû, sima felületû - darabokat. A töknek vágjuk le a tetejét - kalapját -, így könnyedén kikaparhatjuk a belsejét, a magokat is. Így tudunk az üregbe mécseseket tenni, hogy a lámpás világítson. A kívánt motívumot érdemes megrajzolni papíron, majd a tökre rajzolni és éles késsel megfaragni. A faragásnál érdemes mindig a kisebb részeket faragni elõbb, és középrõl a minta külseje felé haladni: azaz elõbb a szemet, majd a szemöldököt s így tovább. A nagyobb részeket pl. száj, érdemes nem egyszerre kivágni, hanem részletekben, így biztosan nem reped szét a tök. Ha olyan darab is kiesett a tökbõl, amit nem terveztünk, akkor fogpiszkálóra szúrva visszailleszthetjük.

Ha a mécses vagy gyertya minduntalan elalszik, akkor a tök vagy túl szeles helyen van, vagy nem elég nagyon a rések rajta, hogy elég levegõ legyen az égéshez.

Tovább fog kitartani a töklámpás, ha azokat a felületeket, ahol vágás van, bekenjük növényi olajjal vagy petróleummal, vagy amikor nem használjuk - nappal -, vizes ruhát borítunk rá.

Yule

A Yule (dec. 21.) õsi, pogány ünnep. A Yule vagy Jul szó egy idõszakot jelent, azt a téli periódust, amelybe az ünnepek, az év fordulója is esik. Ez a Nagy Istennõ gyermekeként újjászületõ Napisten ünnepe, a téli napforduló, a fény újjászületése. A az Istennõ életet ad a Napistennek Yulekor, majd az Isten felnõ, megtermékenyíti az Istennõt, ezután megöregszik, meghal Samhainkor, hogy aztán Yulekor ismét megszülessen.

A Yule legfontosabb szimbólumai a kerék, a koszorú, örökzöldek, Yule-tuskók, kis cserepes fa. Hozzá tartozó színek: zöld és vörös.

A Yule ünnepének legfontosabb kelléke a Yule-fa, melynek tipikus példája az örökzöld, melyet késõbb ki lehet ültetni a kertbe. A Yule-fa szoros összefüggést mutat a germán pogány hagyománnyal: ajándékokat hagyni az elf-elnek, hogy elnyerjék jóindulatukat. A fa díszítése is szakrális célokat szolgál, a díszek maguk is szimbolikus értékûek, legfõképpen az újjászületõ Napot szimbolizálják, valamint a kozmikus év egyes elemeit, a Holdat, csillagokat, a földet, az egyes hónapokat, a világkígyót, az idõt.

A Wiccák nem vásárolt díszekkel díszítik a fát, mint a keresztények karácsonyfájukat, hanem saját készítésû tárgyakkal szokták ékíteni. Ezek: szárított rózsabimbók, fahéj rudacskák, áfonyaláncok és pattogatott kukorica fûzérek, diók, szalmacsillagok, illatos füvekkel, virágszirmokkal és fûszerekkel megtömött kis zacskók, vagy kristályok. Ezeknek együttes elkészítése szintén hozzáadhat az ünnepi jelleghez. Mindehhez almát, mandarint, narancsot tesznek hozzá. A kelták ezen az ünnepen az ajtókra örökzöld ágakat aggattak, fagyönggyel, magyalággal díszítették azt.Ennek a szokásnak a "maradványa" az adventi koszorú, melynek kerek formája az év körét jelképezi. Az ünnepség alatt leginkább méz- vagy almasört fogyasztottak, melyet fakupában hordoztak körbe. Az ivászat során himnuszt énekeltek a fához, jó egészséget, termékenységet és hosszú életet kívánva neki. Aztán lövöldözéssel, vagy más módon zajt csaptak, hogy ezzel elriasszák a gonosz szellemeket. Tósztot mondtak a fa tiszteletére, majd ittak a fakupából. Mikor mindenki befejezte a tósztját, a maradék sört a földre loccsantották a fa törzse köré, s közben kenyeret vagy süteményeket aggattak az ágaira.

Itáliában Yule-kor "La Befana", a kedves boszorkány utazik seprûnyélen, a kéményen át berepül a házba, és ajándékot visz az itáliai gyerekek harisnyájába. A legenda szerint La Befana söprögetett otthonában, amikor betért hozzá a Három Bölcs, és hívták õt, nézze meg a Fénygyermeket. "Most nem érek rá", felelte La Befana. Késobb meggondolta magát, de akkor már késõ volt. Ezért azóta is minden Karácsonykor elindul, hogy megkeresse a Gyermeket, és minden házban ajándékot hagy "neki".

A skandináv népek mítoszaiban a Julbock, Julbukk, Joulupukki, avagy Yule-bak a hátán viszi a Yule-manót, amikor körbejár, hogy elvigye a jelent, és elfogadja zabkása-ajándékát. A Yule-manó neve a svédeknél Jultomten, a norvégoknál Julesvenn, Dániában és Norvégia egy részén Jule-nissen.

Régi szokás Yule alkalmával meggyújtani egy termetes fadarabot vagy tuskót, ez általában tölgyfa vagy fenyõ. A tuskó legyen nagyon száraz. Feldíszíthetõ piros textil- vagy papírszalagokkal, száraz magyallevelekkel, természetes száraz anyagokkal. A fahasábba bele lehet karcolni a fehér nyelû késsel a sugárzó Napot, vagy a Szarvas Isten nevét, jelképét. Sötétedéskor érdemes meggyújtani, és hamvadása közben lehet elmélkedni, hogy a fa izzásában a Nap sugarai térnek vissza a Földre, és melegebb napok köszöntenek ránk. Közben mindenki tölgyfagallyakat vagy makkot dob a tûzbe, ez szimbolizálja az elõttünk álló évet és reményt hoz a jövõ évre. Hagyjuk leégni a tuskót, csak egy egészen kis darab maradjon belole. õsi hagyomány szerint õrizzük meg a hamut és a maradék tuskót, hogy jövõre azzal gyújtsuk meg az új Yule-tuskót.

A hagyományos Yule-i ételek: mogyoró, dió, olajos magvak, gyümölcsök (alma, körte, narancs), pálinkába áztatott, köménymaggal fûszerezett sütemény vagy mézeskalács, valamint disznósült.

A hagyományos italok: ízesített sör borral, cukorral és fûszerekkel elkészítve. A "báránygyapjú" nevû ital cukrozott és fûszeres forralt sör, almahússal sûrítve. A hibiszkusz-, a gyömbér- és egyéb gyümölcsteák is a Yule tartozékai. Az oltárt ágakkal, szárított levelekkel díszítik. Az üstbe éghetõ anyagot, pl. alkoholt öntenek, vagy vörös gyertyát állítanak, és az lobog a szertartás végéig.

Almasör

Önts kb. 18 l forralt vizet kb. 2 kg reszelt almára, és két héten keresztül minden nap keverd meg. Utána szûrd le, és adj hozzá 1 kg cukrot, egy 5-6 dkg-os friss gyömbérgyökeret, egy lapos evõkanál darabos fahéjat és szegfûszeget. Öntsd hordóba, és azonnal dugaszold le. 6 hét múlva palackozható.

Yule-füstölõ

- 2 rész tömjén
- 2 rész fenyõtû
- 2 rész cédrus
- 1 rész borókabogyó

Imbolc

Az Imbolc, druida nevén Oimealg az anyajuhok ünnepe. A skót-kelta "oimelc" szóból ered, melynek jelentése: "anyajuhok teje" (más források szerint "tejben"). A nyáj állatai vagy ekkor adnak életet az év elsõ ivadékának, vagy méhük megduzzad és az élet teje csecsükbe és tõgyükbe áramlik.

Ez Brighid ünnepe, aki a tûz, a kovácsmesterségek, az ihlet és a család istennõje a kelta mitológiában. õ a források úrnõje is, ezért tiszteletére számos szent kutat állítottak.

Imbolc megfelelõje a görögöknél Antihestria volt, a Virágok ünnepe. Ilyenkor az emberek virággal díszítettél magukat, és virág koronát készítettek a tavalyi évben három éves korukat elért gyerekeknek. Ilyenkor kóstolták meg az új bort is, és búcsúztatták a fagyos telet.

Ez a fény ünnepe is, a "gyertyaszentelõ". Ez az elnevezés a rómaiaktól ered, ilyenkor ugyanis gyertyás szertartásokat tartottak. Szergiusz pápa késõbb elrendelte, hogy ez a nap Szûz Mária megtisztulásának szent napja legyen.

Az Imbolc szertartására az alkonyi vagy közvetlenül az alkony utáni percek alkalmasak. Általában lámpagyújtás idején tartjuk -bár ez csak néhány pillanat, s nehéz hozzá pontosan alkalmazkodni. Ezen az ünnepen a hagyománytisztelõ emberek Brideo`gas-okat szoktak készíteni zab vagy búza szárából és kosarakba rakják, amiket elõzõleg fehér virágokkal béleltek ki. A fiatal lányok házról-házra járnak a Brideo`gas-szal és adományokat kapnak.

A tûzhelyeket kitakarítják és új tüzet gyújtanak, az ágsöprûnek pedig a bejárati ajtó mellé teszik, annak szimbolizálására, hogy minden kisöpörtek vele, ami régi, és üdvözölnek vele mindent, ami új. A Nap újjászületésének tisztelegve minden szobába égõ gyertyákat helyeznek ezen a napon.

Az Imbolc másik tradicionális szimbóluma az eke. õsi szokás szerint ilyenkor egy feldíszített ekét húznak házról-házra, beöltözött gyerekekkel, akik ételt, italt vagy pénzt kérnek. Elutasítás esetén a felszántják a házhoz tartozó kertet. Más helyeken az eke szintén fel van díszítve, és whiskey-vel, vagyis az "élet vizével" öntözik meg. Sajt és kenyérdarabokat raknak a frissen kifordított barázdákba, a természeti szellemeknek való felajánlás gyanánt.

Az évszak jelképe a fehér virág, és szokás egy kristálytálkában havat tenni az oltárra. Pézsmaparfümmel, fahéj, fenyõtömjén vagy rozmaring illóolajjal bekent narancsszínû gyertya is kerülhet az oltárra, de ezt nem kell meggyújtani. A hó hamarosan elolvad, és ezt szokták használni a kör megszentelésére.

Az Imbolc ünnepi ételei a tehenészetekbõl származnak, mivel hajdan e napon a borjadzást ünnepelték. Ehetünk egy csupor tejfölt, vagy tejfölös, túrós fogásokat, a nehezebb, fuszeres ételekkel pedig a Nap elott tisztelgünk. A currys, borsos, fokhagymás, vöröshagymás, póréhagymás, mogyoróhagymás és snidlinges fogásoknak ilyenkor szintén helye van az asztalon. A fûszeres ételekhez keverhetünk mazsolát is. Valamennyi említett étel a Nap hevét jelképezi, egyúttal a hagyományos wicca étkezés alkotórésze Imbolc napján.

Ostara

Ostara a fák ünnepe, a tavaszi napéjegyenlõség ünnepe. Az igazi tavasz elsõ napja. Ekkor egyforma hosszú a nappal és az éjszaka - ezt már az ókori népek is megfigyelték. Minden természetvallás megünnepli ezt a napot, amikor a Természet felébred hosszú téli álmából, a Föld újra termékennyé válik - elkezdõdhet a vetés, az ültetés, kihajtanak az õsszel földbe rejtett magok.

A borongós, téli napok elmúlását ünneplõ szertartásokon a Nap és a Tél istene megküzd egymással a világ birtoklásáért, s e nemes küzdelemben természetesen a zimankó ura marad alul. Az Istennõ termékennyé teszi a Földet, felébreszti õt mély álmából, az Isten pedig segít fölnevelni, érlelni a termést. Járja a zöldülõ mezõket, öröme telik a természet bõségében.

Az ünnep eredeti kelta elnevezése Alban Eiler, A Föld Fénye, a fakadó rügyek ünnepe. Március az am Mart, a magvetés ideje. Ez az idõszak a folklór szerint a na tri Mairt, vagyis a Fák menetelése, vagy indulója.

A görög mitológia szerint e napon ünnepelhetjük Perszephoné visszatérését az alvilágból, Hádész birodalmából, ahová az õszi napéjegyenlõség idején távozott, az istenek egyezsége szerint. Démétér, Perszephoné anyja a föld termését biztosítja, õ a gabonaistennõ.

A germánok Ostarát ünnepelték a mai húsvét idején. Az istennõ a keleten (Osten) felkelõ éltetõ naptól, a hosszú, borús, rossz kedvet sugalló tél után az embert a napfényes kikelettel megajándékozó égitesttõl származtatja nevét. Az õ szent állata volt a nyúl, a tojás pedig az élet keletkezésének jelképeként került ebbe a pogány vallási körbe.

A német-római Birodalom területén feltárt sírokban a kutatók különbözõ anyagokból készített, színesre festett, tojásformájú tárgyakra bukkantak. Az élet, a tisztaság, és termékenység szimbólumaként tisztelt tojást többek között azért kellett az elhunyt mellé helyezni, mivel mágikus hatalmának köszönhetõen megõrizte a lelket egészen a feltámadásig. A tojásfestés gondolata már a Krisztus elõtti idõkben elterjedt, a növényi alapanyagokkal színessé varázsolt formák az évszakok változásait hivatottak jelezni, nemegyszer pedig a természet adta különleges mintájú vadmadár tojások váltak a szertartások kiegészítõivé.

Az õsi pogány hagyományokra utal a Luegde városában minden évben megrendezett télbúcsúztató szertartás, amikor a sötétedés beálltával hat lángoló "kereket" gurítanak az Osterberg tetejérõl az Emmer folyó völgyébe. A "a lángoló tûzgolyó" a nap hatalmát, a tavasz és megújulást beköszöntét szimbolizálja már több mint 2000 éve. Húsvét elsõ napján szalmakereket szállító karavánok tartanak az Osterberg csúcsa felé. A körülbelül 170 cm átmérõjû "kerekek" igazi precíz, német módszerrel készülnek, tekintettel arra, hogy rendkívül kellemetlen lenne, ha már a szertartás kezdetén probléma adódna, és a völgyben várakozó érdeklõdõk hiába várnák a "fényes" látványosságot. Mihelytleszáll az este várakozók százai lepik el a hegy lábánál fekvõ területet. Kürt jelzi a szertartás kezdetét, és óriási tapsvihar követi az elsõ kerék megindítását. Nemsokára újabb öt kerék gördül le a hegyoldalon és a hagyomány szerint a jószerencse lángja fellobban az északa sötétjében. Az õsi germán legendák szerint, ha a tûzkerekek megérkeznek a völgybe termékeny év várható. A nap valódi fénypontja egy csodálatos tüzijáték, amely méltó befejezése a húsvéti ünnepségeknek.

Beltane

Beltane az ünnep õsi kelta neve, az ír-kelta "Bealtaine" vagy a skót kelta "Bealtuinn" anglicizált változata. Mindegyik egyaránt Bel tüzét jelenti. Bel (Beli, Belinus) a kelta fényisten. A közel-keleti Baal istenre vezetik vissza eredetét. A kelta ünnep másik neve: Cetsamhain - az ünnep ellenpontjára, Samhain-ra utal.

Beltane eredetileg kelta vagy druida tûzfesztivál volt, amit az Istennõ és a Szarvas istenség egyesülésének megünneplésére celebráltak, a termékenység dicsõítésére. Az õsidokben juhokat áldoztak fel tûzben a termékenységért. Walesben Creiddylad istennõhöz kapcsolódott az ünnep, akit gyakran a Május Királynõjének hívtak.

Beltane az ifjú Isten férfivá serdülésének ünnepe. Ekkor szeret bele az Istennõbe, és szerelmük beteljesül a mezõkön, virágos réteken. Az Istennõben megfogan az Istenség. Az õ termékenységének, megtermékenyülésének ünnepe ez. A virágok és a zöld lombok az Istennõt jelképezik, maga a májusfa az Istenséget. Beltane jelenti az életerõ, a szenvedély visszatérését, és a vágy beteljesülését.

Szokás volt, hogy a fiatalok a közeli erdõbe vonultak, és egész éjszaka énekeltek, zenéltek, meséket mondtak és táncoltak a tûz körül. A hagyomány szerint, aki a hajnali harmatban megmossa az arcát, egész éven át ragyogóan szép és fiatal lesz. Azon pedig, aki az ünnep alkalmával a forrásvízbõl iszik, nem fog semmiféle betegség. A parasztok fáklyákkal vonultak fel a dombokra, ahonnan tüzes kerekeket löktek le a szántóföldekre. Hitük szerint a tûz elûzte a gonosz szellemeket és a boszorkányokat, akik betegséggel sújtották az embereket és az állatokat.

A druida fõpapok ezen az éjszakán gyújtották meg a tüzeket, amelyeket kilenc féle szent fából raktak. Ezeket Coelcerth-eknek, Szükségtüzeknek, vagy vadtûznek hívták. Az emberek innen vitték haza a házakba az új lángot, mivel az ünnep elõtt nem volt szabad tüzet gyújtani.

Tulajdonképp három módszer létezett a vadtûz gyújtására, a legenda szerint mindegyik módszer a druidizmus egy-egy Nagy Házából származott: Írországból, Angliából és Galliából. Az elsõ módszer lényege, hogy oly módon gyújtják meg a tüzet, hogy Oghamokat égetnek a Coelbren faágakba, mely megszentelt cselekedetnek számít. Ezt az angol druidizmus használta gyakran.A második módszer lényege, hogy a druida a napsugarakat koncentráció útján keresztülvezeti egy kristályon. Ezek a kristályok változó színûek lehettek, melyeket gyakran szent fegyverek, pl. kardok élén húztak végig. A "sárkánykõ" néven ismert kristály különösen kedvelt volt a druidák körében (vörös rubin, esetleg rózsakvarc). A harmadik a természetes égi tûz, azaz a villámlás révén keletkezett máglya, melyet az istenek küldtek, tehát szent. A viharok idején a papok gyakran kimerészkedtek, hogy begyûjtsenek egy-egy égõ ágat valamelyik fáról vagy bokorról, melyet villám lobbantott lángra.

Az ókori Görögországban ennek az ünnepnek a megfelelõje a Thargelion volt. Az ezt megelõzõ holdfényes éjszakán orgiát rendeztek, amikor az ifjú Májuskirálynõ választottja hátán belovagolt az erdõbe, hogy ott nászt üljön vele. Ennek az alapja az a monda, melyben Pán Szelénét csábította el. Sikerét úgy érte el, hogy szõrõs, fekete, kecskeformájú testét tisztára mosott, fehér gyapjúba burkolta. Szeléné nem ismerte fel, hagyta, hogy meglovagoltassa a hátán, és azt tegyen vele, amiben csak kedve telik. A kecskékkel való nász eredetileg líbiai szokás volt, melyet a görögök is átvettek, és részévé vált a május elsejei népünnepélyeknek.

Athénban Dionüszosz házasságkötését ünnepelték ilyenkor az Istennõvel, mely Arisztotelész szerint az Akropolisz északkeleti lejtõjén, a "marhaistállónak" nevezett királyi székhelyen tartottak meg. A nász célja természetesen a szõlõk és a gyümölcsök termékenységének biztosítása volt. Argoszban szokás volt májusban takarítani a templomokat. Ekkor fehér pharmakhos bábukat dobtak folyóvízbe, melyek a szent királyt jelképezték.

A rómaiak Floralia ünnepe szintén szoros összefüggést mutat a május elsejei pogány népszokásokkal. Flórát, a virágzás és megújulás örökifjú istennõjét köszöntötték az ünneppel. Maia tiszteletére hívei május elsõ napján disznót áldoztak, míg a hat napig tartó Floralia ünnepen az istennõ kicsiny szobrát virágfüzérekkel díszítették, és táncolva, énekelve vitték végig emberek és állatok virágokkal borított ünnepi menetében.

Németországban Walpurgisnacht-nak hívják Beltane-t és tüzek körül ünnepelnek, táncolnak. Szent Walpurgia valószínûleg egy õsi Istennõ keresztény változata. A szent a VIII. században élt Heidenheimer Kloster-ben, apácaként.

Beltane-köszöntõ:
"Én vagyok a szédítõ és a megtartó,
én vagyok a nyugodt és a szapora
én vagyok a csend és én vagyok a dalnok,
én a forráshoz vágtató paripa.
Én vagyok a mátkapár és a nászágy
én vagyok a ragyogó pavilon és a lakoma,
én vagyok a hajnali kórus és a szívverés,
én a cél, melyhez vezet minden ösvény pora."

Litha

A Litha ünnepnek számos egyéb elnevezése van: Szent Iván-nap, Szent Iván-éj, Keresztelõ Szent János napja, "virágos" Szent János napja, nyári napforduló, Alban Hefin (druida), Alban Heruin ("A Part Fénye": a "Föld Fénye" és a "Víz Fénye" - azaz a két napforduló közti ünnep), verbéna-ünnep (spanyol), Tölgyünnep (kelta).

A nyári napforduló vagy nyárközép napja a Nap évenként ismétlõdõ (látszólagos) útjának egyik fontos állomása. A Nap, amely a téli napfordulótól kezdve fokozatosan egyre magasabbra emelkedik az égen, ezen a napon éri el pályájának csúcsát, ezt követõen a hanyatlás féléves periódusa kezdõdik. Az évnek ezen a napján a leghosszabb a nappal és a legrövidebb az éjszaka. A nyári napforduló ismerõs lehet számunkra Shakespeare varázslatos Szentivánéji Álmából és a keresztény ünnepek szertartásaiból. Bár a nyári napforduló tûzünnepét már évszázadok óta Szent Iván (János) napjának elõestéjén tartják, ezért a legtöbb ember szemében keresztény ünnepnek számít, kétségtelen, hogy máig eleven szokásrendszere a kereszténységet messze megelõzõ korokból ered.

A Litha a Magyarkirály gyõzelmének ünnepe. A Napisten Yulekor (téli napforduló) születik, és bejárja a már említett teljes szoláris mítosz egyes állomásait, hogy aztán Yulekor meghaljon és ismét feltámadjon. Eközben a Tölgykirály Yulekor legyõzi a Magyalkirályt, aki a holtak birodalmába vonul vissza erõt gyûjteni, miközben ikertestvére, a Tölgykirály, megerõsödik, Beltanekor nászt ül az Istennõvel, mely során meghal és újjászületik, hogy befejezhesse feladatát. Lithakor pedig az ismét megjelenõ Magyalkirály végez vele, és egy fél évre átveszi az uralmat a Földön, Samhainkor õ is nászt ül az Istennõvel, hogy meghaljon, megerõsödve feltámadjon, és bevégezze uralkodását, mely Yulekor jár le, amikor ismét eljön a Tölgykirály, hogy legyõzze, és elfoglalja a helyét a trónon, egy újabb fél évre. A kelta és angolszász mitológiában a nyári napforduló napja Litha, a gabonaistennõ ünnepe. Litha a bõséget, az érettséget, az elevenséget és az örömöt jelképezi, ünnepe egyben a tûz, a megtisztulás, az elevenség, a változás és a termékenység ünnepe is.

Lithához kapcsolódik az örömtûz fogalma is: fényt megtartó mágikus célú, gyógyhatású tûzé. A természettel mágikus összhangban élõ ember nyárközépi tûzgyújtásával a Napot próbálta megsegíteni a sötétséggel vívott harcában. A kereszténység uralomra jutása után a Nap megsegítésének motívuma fokozatosan a háttérbe szorult, ennek ellenére a tûzünnep megõrizte mágikus karakterét. Ez mindenekelõtt magának a tûznek volt köszönhetõ, amelyet a régi korok emberei gyakorlati haszna mellett a világosság, a tisztaság, az egészség, a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképének tekintettek. A keresztények ezért Szent Iván éjszakáján Európa szerte a megtisztulással, a gyógyítással, az egészség megõrzésével, a szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel kapcsolatos mágikus praktikákat és jóslásokat gyakoroltak.

A szertartás elõtt egy kis textilzsákot meg lehet tölteni levendulával, kamillával, orbáncfûvel, vasfûvel és egyéb, nyár derekán virító gyógynövényekkel. Gondolatban küldjük át összes gondunk, szorongásunk, félelmünk, betegségünk ebbe a zacskóba, majd kössük be a száját szorosan egy vörös zsineggel. A szertartás idejére helyezzük a zacskót az oltárra, majd közben dobjuk a máglyára.

Ez az idõszak bármely mágiának nagyon kedvezõ. A gyógyító, szerelmi és oltalmazó mágia különösen jól illik az alkalomhoz. A népi babonák szerint tûz körül elfogyasztott cseresznye a gyermekáldást segíti elõ, a tûzbe hulló üröm és kakukkfû betegségûzõ mágia, a termõföld körül körbehordozott fáklya pedig a termés bõségét hivatott növelni. Érdemes a szabadtéri szertartás tüze fölött gyógynövényeket kiszárítani, a tûzugrás pedig kiválóan alkalmas az energiák megújítására.

Lughnasad

Agusztus 1-én a gabona, az aratás, a termékenység, az új kenyér ünnepét tartjuk. Az ünnep egyúttal a nyár végét és az õsz kezdetét jelzi. Az augusztusi nap még forrón süt, ám a nappalok már észrevehetõen rövidebbek, az éjszakák hûvösebbek, a nappali árnyékok hosszabbak - az õsz már a kertek alatt lopakodik.

A görög mitológiában Démétér, a gabonaistennõ ilyenkor kezdi el kétségbeesetten keresni leányát, Perszephónét, akit Hádész rabolt el az alvilágba fondorlatos módon. Empedoklész Hádészt a Tûz elemhez köti, és Perszephónét a Vízhez. Titkos házasságuk teszi õket az Alvilág Királyává és Királynõjévé, egyesülésük pedig az ellentétek alkímiai mennyegzõje. Hádész a Központi Tûz Ura, Perszephóné pedig az Oldás Úrnõje.

Az ünnep a nyári napforduló utáni 40. napra esik, hagyományosan augusztus 1. (ill. a kelta szokásoknak megfelelõen: július 31. napnyugtával kezdodik az ünnep). A nap legfõbb istensége Lugh.

Lugh minden mesterség feltalálója. A pénzkeresés, a kereskedelem, a mesterségek, mágusok, harcosok, kézmuvesek, utasok, vándorok istene.

A hagyomány úgy tartja, e nap Lugh halálának ünnepe (ne felejtsük el: a kelta világkép szerint a halál egyben újjászületés is, tehát a temetési szertartás gyász- és örömünnep is egyben.) Valójában azonban nevelõanyja, Taillte halálának megemlékezésére rendelte el a napisten. Taillte vagy Tailtiu a Fir Bolg nép királyának, Mag Mórnak a leánya, késobb a nép királynõje volt, és a Tuatha De Dannan népének köszönhette halálát, akik legyõzték népét, õt pedig arra kényszerítették, hogy irtsa ki nekik a bregi erdõt, hogy ott vethessenek. A királynénak ez túl nehéz feladat volt, gyönge teste nem bírta és belehalt. A legenda szerint egy nagy domb alatt égették el holttestét, a dombot elnevezték róla és itt tartották Írországban az elsõ Lughnasadh-ünnepet. (Tailtean - Telltown, Meath tartomány - alig 15 mérföldnyire Tarától, a Nagy Király székhelyétõl.) A mítoszokban Tailtiu a földet személyesíti meg, nem mint asszony, hanem mint Lugh szoptató dajkája. (Érdekesség, hogy Perszephóné neveinek egyike, a Khthonie jelentése: õ a Föld Alól.) A fesztivál ürügyén törzsi találkozókat tartottak, cserekereskedelmet folyattak, lóversenyeket, atlétikai versenyeket, különbözõ játékokat és mesterségbeli versenyeket és szertartásokat rendeztek, valamint nagy lakomát tartottak a nyári aratás elsõ terméseibõl. Az ünnep eredetileg tizenöt napon át tartott. Az írek ma is Taillte-játékok néven tartják az ünnephez kötõdõ szertartásokat.

A játékok egyik eleme a Taillte-menyegzõ: az ifjú jegyespár jelképes házasságot kötött, - egy lyukas kövön át fogták meg egymás kezét - ami vagy "egy évig és egy napig", vagy a következõ Lammasig tartott. Ekkor eldönthették, hogy folytatják a kapcsolatot, vagy - õsi kelta szokás szerint - ugyanazon a helyszínen háttal állnak egymásnak és eltávolodnak, vagy másképp: egyszer megkerülik egymást, így vetve véget a jelképes Taillte-házasságnak. Ezek a próbaházasságok egészen a XV. századig érvényben voltak.

Más brit hagyományok augusztus 6.-ra teszik az ünnepnapot, asztrológiai megfontolásból: e nap régi idõk óta "erõpont" a zodiákuson, az Oroszlán szimbólumával. Az ünnep a középkorban a Lammas (Loaf-mass) nevet kapta, ennek jelentése: cipó-mise, és a keresztény kenyérszentelés szertartására utal, amikor az elsõ aratásból sütött cipókat hagyományosan megszentelték. Szokás volt e napon vásárokat is tartani, amik leginkább a társkeresés, kapcsolatteremtés célját szolgálták.

A hagyományos Wicca Lughnasad része a kenyérevés és darabjainak tûzbe szórása, vagy más felhasználása a szertartásban, illetve gabona szórása az Istennõ képeire vagy jelképeire. Az ünnep színei a vörös és a narancs. A Wiccák ilyenkor házi kenyeret sütnek, melyet Nap vagy ember alakúra formáznak az Isten tiszteletére. Az oltárra helyezett, gabonaszálakból készített csutakbabák az Istennõ jelképei, melyek szintén rákerülnek az oltárra.Régi szokás elültetni a szertartáson fogyasztott gyümölcs magvait. Ha a magok kicsíráznak és szárba szökkennek, a Wiccák gondosan ápolgatják a növényeket, mert ezek az Istennel és az Istennõvel kialakított jó kapcsolatuk jelei.

A hagyomány szerint ilyenkor érdemes ellátogatni a mezõkre, földekre, gyümölcsösökbe, gyógyforrásokhoz és tavakhoz. Az asztalra kenyér kerül, földieper, málna, szeder, makk, vadalma, valamint minél többféle gabona és helyben termõ gyümölcs. Torta és almabor zárhatja az étkezést.

Mabon

Az ünnep ideje szeptember 21-e, az õszi napforduló ideje. Az Istenség készülõdik már, hogy elhagyja fizikai testét, hogy megújulhasson és majd újjászülethessen az Istennõtõl. A természet hanyatlóban, a télre készülõdik, a visszavonulás, pihenés, nyugalom ideje következik el. A Nap bágyadtabb, de még fényes, van ereje.

Ez a Földanya ünnepe, a gyümölcsérésé, a beérett termésé, a szüreté és a megnyugvásé. Az ünnep másik neve Modron. Modron a termékeny, wales-i Földanya, a Fiatalság istenének, Maponosnak (Mabon) anyja. Mabon a vadászat istensége is, emellett a szerelemé és a termékenységé.

Õsi tradíció szerint Mabon napján elégetik egy férfi bábuját vagy képmását. Ez a szokás nem az emberi áldozatok emlékét õrzi, hanem a gabonaistenség testének rituális megsemmisítését.

Az oltár díszítése makk, tölgyágacskák, fenyõtoboz, ciprusok termései, búzaszál, gyümölcsök, mogyoró és dió. Kis kosárkában szárított leveleket is lehet elhelyezni rajta.

Ilyenkor a Wiccák az erdõket látogatják, terméseket, magvakat és száraz leveleket, növényeket gyûjtenek. Ezek közül némelyikkel otthonoaikat díszítik, mások a gyógynövényes varázslatok kellékei lesznek. Az ünnep színei a vörös és a barna.

A Mabon ünnepi ételei a második aratás termései: másodvetésû gabona, gyümölcs, zöldség, és elsõsorban kukorica. A kukoricakenyér, a bab és a sütõtök kedvelt csemege.

A hálaadás és a meditáció ideje ez. A nyáron gyûjtött folyami, folyóparti kavicsok most tölthetok fel mágikus erõvel a különféle praktikákhoz.