Amanda: A thesszáliai boszorkányság

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a szerzõ és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

"Fel, lányok! törve a varázs, Thesszália
szipirtyójának durva szellemi kényszere,
s a zagyva és csilingelõ hang-bódulat;
fülmétely az, de legbelül még többet árt.
Hádészbe most! Úrnõnk már ünnepélyesen
leszállt oda. Kövesse lábnyomát a hû
szolgálók lépte. Ott lent megtaláljuk õt
a Rejtelmes Királynõ trónja lépcsején."
(Goethe: Faust - Jékely Zoltán és Kánoky László fordítása)

Thesszália síkságán, ahonnan a Meteora kolostorai elképesztõ sziklaalakzatokként törnek az ég felé, egykor beltenger terült el, ez magyarázza sík voltát és termékeny talaját. Körülötte Görögország tán legszebb és legvadregényesebb hegyvonulatai magasodnak. Legdélebbre a Par-nasszosz hegyláncai Delphoi szent jóshelyét ölelik körül. Nyugaton a Pindosz-hegységben vannak, északon egészen az albán határig húzódik. Ez Görögoszág észak-keleti tartománya, itt található az istenek hegye, az Olümposz, és ehhez a vidékhez kötõdik az ókor egyik legrejtélyesebb, varázslásokkal és bûbájokkal teli legendaköre a thesszáliai boszorkányokról.

Miként az ókor valamennyi népe, a hellének is hittek szellemekben és ördögökben, tisztelték a halottakat és az alvilágiakat s állatok és ijesztõ szörnyek alakjában isteneket teremtettek maguknak. Arkádia, Messzénia vagy Thesszália parasztjai egészen a római császárság idejéig megmaradtak mágikus kultuszaik hitében, varázslások és bûvös gyógyítások közepette. Thesszalia általában valóságos varázs- és bûvös ország hírében állt: a thesszaliai asszonyok növényi kenõcscsel embert madárrá, szamárrá vagy kõvé változtattak át; azonkívül, mint késõbb a boszorkányok, érzéki mulatozásaik czéljából messzire tudtak röpülni.

A vidék feltehetõleg azzal alapozta meg különleges, varázstudó hírnevét, hogy Thesszáliát sokáig a perszák tartották megszállva, így tudományuk nagy részét a helyiek is átvették. A thesszáliai nõk az embert kenõcseikkel állattá vagy kõvé tudták változtatni, éjszaka pedig a levegõn át jártak szerelmi kalandokra. Itt találjuk tehát a középkor boszorkányjárásának eredetét. Hekaté, a Hold istennõje, az eredetileg jótékony, a szerencsétlenségtõl megvédõ istennõ, lassankint a boszorkányok védõasszonyává és minden varázslás patronájává lett.

Hekatéról a késõbbi görög szerzõk mindenféle mesét és mondát regéltek; többek között fennmaradt teljes leírása azoknak a szertartásoknak és bûvöléseknek, melyekkel a szellemidézõk a szellemeket megjelenésre kényszerítették. Az eljárásokat állítólag maga Hekaté írta elõ; szólnak pedig következõképen:

"Jól meggyalult fából készítsetek szobrot, úgy, a mint azt most közelebbrõl le fogom írni. A szobor testét a vadruta gyökerébõl, kis házi gyíkokkal diszítve készítsétek; azután gyúrjatok össze mirrhát, storaxot és tömjént ugyanazokkal az állatokkal és a keveréket holdnõttével hagyjátok a levegõn állani; azután fejezzétek ki kivánságtokat a következõ szavakban: "Jõjj, földalatti, földi és égi Bombo, ország- és választó-utak istennõje, ki levegõt hozasz, ki éj idején jársz, világosság ellensége, az éj barátnõje és kisérõje, te a ki örülsz a kutyaugatásnak és a kiöntött vérnek, ki az árnyékban lihegsz a sírok között, ki vér után vágyol és rémületet hozasz a holtakra, Gorgo, Mormo, ezer képû hold, kegyes füllel hallgasd meg áldozásunkat". Vegyetek ugyanannyi gyíkot, a hányféle az alakom; gondosan csináljátok; készítsetek nekem lehullott babérágakból lakást és ha buzgó imákat mondottatok a képhez, meg fogtok engem látni álom közben."

Médea, ki Hekaté és Aétesz király leánya volt, varázslataival segítségére volt az argonauták vezérének, hogy az aranygyapjat megszerezze:

Ér haza, nem fordul be a házba, megáll a küszöbnél,
csak szabad ég fedi õt, férfit közelébe nem enged,
és magasít gyepbõl a szabadban két iker-oltárt,
ezt Hecate jobbról, balról azt kapja Iuventas.
Mit miután ágakkal övez s vad réti bokorral,
s két mély gödröt is ás onnan nem messze, a földbe,
áldoz: nyomja sötét bárány torkába a kését;
és mindkét öblös gödröt teletölti a vérrel.
Önt egy csészébõl azután rá bort is az úrnõ,
másik csészébõl langyos tejet önt tetejébe,
közben a földbeli szellemeket szelidíti szavával,
kéri az árnyak urát végül, s akit az feleségül
elragadott: az öreg testbõl ne vegyék ki a lelket.
Majd hosszan mormolt esdéssel nyerve meg õket,
Aeson bágyadozó testét a szabad levegõre
téteti, bûvös dalt duruzsol, s álomba meríti,
s mint valamely holttestet, a fû ágyára teríti.
Aesonidest nyomban s szolgáit küldi el onnan,
mert avatatlan szem szent titkot nézni ne merjen.
Mennek is el tüstént. Medea megoldja a fürtjét,
bacchánsnõ módjára szökell oltári tüzeknél,
többágú fáklyát márt végül a véres üregbe,
s két magas oltárán ezeket lobbantja tüzekre,
tûz-, víz- és kénnel háromszor mível a vénnel
tisztító szent szertartást. Forr fényes edényben
bûvszere, bugyborog és dagadoz, habot ontva fehérlik.
Haemoniának völgye ölén gyûjtött gyökeret fõz
benne, virágokat és magokat, s velük éjszinü nedvet;
szélsõ napkeleten szerzett köveket vet a habba,
s Oceanusnak apályából homokot kever abba;
majd közibé teleholdnál gyûjtött harmatot is hint,
éji bagoly baljós szárnyát, s beledobja a húsát,
és az olyan farkas beleit, ki vadállati képét
férfiu-orcává fordítja; s a cinyphi teknõskígyónak
pikkely-bõrét se felejti bedobni,
agg szarvas máját; s a kilenc századot átélt
varju fejét és vén csõrét teszi még tetejébe.
Ezzel, meg sokezer mással, melynek neve sincsen,
készül a barbár nõ tettére, nagyobbra, mit ember
megtehet; és mindent egy rég kiaszott olajággal
egybekavar végig, föltõl forgatja fenékig.
S lám, az a száradt ág, ahogyan forgatja az üstben,
lesz legelõször zöld, azután lomb lombosodik rá,
buggyan benne bogyó, gyarapul dús drága gyümölccsel;
és ahová vet a tûz tajtékot az öblös edénybõl,
és ahová forró cseppek fröccsennek a földre,
az kivirul, csupa zsenge virág, fû hajt ki belõle.
Ezt Medea mihelyt meglátja, kihúzza a kardját,
metszi az agg gégét, kifolyatja belõle a vén vért,
tölti a friss nedvvel. S mikor ajkával meg a sebbel
Aeson issza be azt: haja és õszfürtü szakálla
elveti õsz színét, feketévé fényesül ismét,
messze soványság fut s halavány szín, aggkori ráncok,
minden tagja megint friss vérrel duzzad, a teljes
teste virul. S Aeson ámul, mert érzi: ilyen volt
egykoron, emlékszik, négyszer tíz évnek elõtte.
(Ovidius: Metamorphoses VII. 238-293., Devecseri Gábor fordítása)

Médea tehát különösen abban jeleskedett, hogy növénynedvekbõl készített fürdõvel meg tudta fiatalítani az embert; ezért nagy hírre tett szert. Péliászt, ki nagyratörõ terveinek útjában állt, azon ürügy alatt, hogy meg fogja fiatalítani, varázsüstjébe csalta s meg is ölte.

Médea elsõ - bár nem túl sikeres - tanítványai Péliász leányai voltak, késõbb azonban még jónéhány thesszáliai lánynak-asszonynak továbbadta a tudományát. Kirkével és a Szibillával ellentétben õ valóságos iskolát teremtett, amelynek hagyománya még a történelmi idõkben is elevenen élt. A híres (római) császárkori halottidézõk közül számosan büszkélkedtek azzal, hogy Médea vér szerinti leszármazottai.

A félelmetes mágusasszonyra egyébként még igen mozgalmas pályafutás várt. Többek között megmérgezett egy királyt és tûzvarázzsal emésztett el egy másikat; ezenkívül testvére és gyermekei meggyilkolásával tette halhatatlanná a nevét. Iaszón késõbb ráunt, eltaszította magától, és egy másik nõt akart feleségül venni; a menyegzõ napján azonban az ifjú arát Médeia a palotával és a vendégsereggel együtt elhamvasztotta. Ezután Athén királyának lett a hitvese, innen azonban kígyóvontatta, repülõ szekéren kellett menekülnie, mert meg akarta mérgezni mostohafiát, a hõs Thészeuszt. Szabadidejében szórakozásból kígyóbûvölésre tanítgatta az itáliai latin népeket. Erényes és érdemdús élete jutalmául az istenek halhatatlansággal ajándékozták meg, és megtették az Elíziumi Mezõk királynõjének.

Koronisz, Aszklépiosz szülõanyja szintén Thesszália szülötte volt a görög mítoszok szerint. A gyermek Kheirónnál, a kentaurnál tanulta tudományát (a vidék híres-nevezetes volt ezen mítikus lényeirõl is), majd a gyógyítás istenévé vált.

Thesszáliában a mítikus Erichtho volt a varázslat nagymestere. Lucanus (aki feltehetõleg egy Locusta nevû boszorkányról mintázta meg mesealakját) szerint sápadt volt és aszott, a haja gubancos, a lehelete bûzlõ. Amerre járt, pusztán a léptével megmérgezte a termést. A halottakat széttépte, szemüket kivájta, fogával tépte szét az akasztófa kötelét, a gyilkost lerántotta a keresztrõl. Lucanus elbeszélése szerint Sextus a félelemtõl borzongva kereste fel éjfélkor a hírhedt boszorkányt az elhagyott sírok közötti sziklamezõn, és arra kérte: tudja meg a holtaktól, mit tartogat számára a jövõ. Erichtho szurokfekete felhõt csavart a feje köré, hogy az éjszaka még sötétebb legyen, és egy közeli harcmezõre vezette Sextust, hogy válogathasson a temetetlen holttestekbõl. A kiszemelt holttest nyakába horgot vetett, így vonszolta a sziklákon át egy tiszafák borította kiugró szirt alatti barlangba. Ott fejére viperákból font füzért illesztett, és a tetemet. bedörzsölte döglött kutya nyálával, hiúzbéllel, kígyókkal táplált szarvas velejével és egyéb utálatosságokkal, majd hosszú, félelmetes, káromló dalban idézte meg az alvilág fúriáit.Végül aztán sápadtan, némán felmagasodott elõtte a halott szelleme; és miután megadta a kívánt felvilágosítást, azt kérte, hadd térhessen örök pihenõre. A boszorkány ekkor halotti máglyát rakott, a szellem felmászott rá, Erichtho pedig fáklyával meggyújtotta azt.

Horatius, a költõfejedelem számos versében foglalkozik egy általa Canidiának nevezett asszonnyal, aki kora egyik leghírhedtebb varázslónõjének számított. Nápolyban élt, és valóságos kis csapatot gyûjtött maga köré fiatal és idõsebb nõkbõl, akik lázas érdeklõdést tanúsítottak a mágia iránt. Horatius még elõ is számlálja õket: a vén Sagana, a szégyentelen Veia, a férfiszédítõ Folia. A nekromancián kívül foglalkoztak jövendõmondással, szerelmi bájitalok fõzésével, méregkeveréssel, viaszmásos rontással is, sõt, az a hír járta róluk, hogy képesek lebûvölni a csillagokat az égrõl. Canidia tudományát thesszáliai boszorkányoktól tanulta, tehát a Médeiáig visszanyúló hagyományokból merített. Az újabb kori történetkutatás kiderítette róla, hogy valóban létezõ személy volt, gazdag nápolyi nemeshölgy; igazából Gratidiának hívták.

Horatius több verset is szentelt Canidiának, s ezekbõl újabb részletekre is fény derül. Megtudjuk például, hogy a nekromancia kelléktára némiképp kibõvült: a nápolyi boszorkányok a leghátborzongatóbb holmikat használják fel sötét rítusaikhoz. Olvashatunk farkasszõrrõl, kígyók méregfogairól, kilencnapos hullák poráról, kutyák szájából kiragadott csontokról, fülesbagoly tolláról és tojásáról, sírhantról tört cipruságról, varangyméregbe áztatott füvekrõl, és így tovább.

Apuleiosztól úgy tudjuk, hogy a thesszáliai boszorkányoknak gonosz mesterkedéseik ûzéséhez egy sor nehezen hozzáférhetõ kellékre volt szükségük, többek között friss hullák orrára és fülére. Ez annyira köztudott volt azon a vidéken, hogy ha egy családban haláleset történt, a felravatalozott és kiterített elhunytat nem merték a régi szokás szerint éjszakára magára hagyni, hanem virrasztót fogadtak mellé. Ilyenkor a nekromanták, akik mellesleg a lükanthrópiának is a mesterei voltak, elváltoztatták az alakjukat, és menyét, kutya, egér vagy bagoly képében settenkedtek be a halottas szobába, ahol aztán nagy sietve lerágták a tetem orrát-fülét.

A boszorkányok azonban nem mindig érték be néhány darabka hússal; volt, hogy az egész holttest kellett nekik. Ilyenkor láthatatlanná váltak, körülvették a halottas házat, és addig rikoltoztak alvilági hangon, amíg odabent mindenki nyavalyássá lett a félelemtõl. Utána aztán besurrantak a ravatalhoz, ellopták a halottat, és egy szalmabábut csempésztek a helyére.

Petronius számol be nekünk egy virrasztó esetérõl, aki úgy látszik, nem ijedt meg a saját árnyékától, és kész volt szembeszállni a boszorkányokkal. Mikor meghallotta a szörnyû zenebonát, kardot ragadott, és kirontott az ajtón a szabadba. Csúnyán meg is döfte az egyik láthatatlan boszorkányt, a hangja után tájékozódva. Ekkor azonban õt is utolérte a sorsa: megérintették a rontó kézzel. A vakmerõ férfi ujjai közül kihullott a fegyver; egész testében lilára váltan támolygott vissza a házba, s ott lerogyott egy derékaljra. A diadalmas boszorkányok elorozták a holttestet, õ pedig néhány nap múlva agyvérzést kapott és meghalt.