Amanda: A thesszáliai boszorkányság



"Fel, lányok! törve a varázs, Thesszália
szipirtyójának durva szellemi kényszere,
s a zagyva és csilingelő hang-bódulat;
fülmétely az, de legbelül még többet árt.
Hádészbe most! Úrnőnk már ünnepélyesen
leszállt oda. Kövesse lábnyomát a hű
szolgálók lépte. Ott lent megtaláljuk őt
a Rejtelmes Királynő trónja lépcsején."
(Goethe: Faust - Jékely Zoltán és Kánoky László fordítása)

Thesszália síkságán, ahonnan a Meteora kolostorai elképesztő sziklaalakzatokként törnek az ég felé, egykor beltenger terült el, ez magyarázza sík voltát és termékeny talaját. Körülötte Görögország tán legszebb és legvadregényesebb hegyvonulatai magasodnak. Legdélebbre a Par-nasszosz hegyláncai Delphoi szent jóshelyét ölelik körül. Nyugaton a Pindosz-hegységben vannak, északon egészen az albán határig húzódik. Ez Görögoszág észak-keleti tartománya, itt található az istenek hegye, az Olümposz, és ehhez a vidékhez kötődik az ókor egyik legrejtélyesebb, varázslásokkal és bűbájokkal teli legendaköre a thesszáliai boszorkányokról.

Miként az ókor valamennyi népe, a hellének is hittek szellemekben és ördögökben, tisztelték a halottakat és az alvilágiakat s állatok és ijesztő szörnyek alakjában isteneket teremtettek maguknak. Arkádia, Messzénia vagy Thesszália parasztjai egészen a római császárság idejéig megmaradtak mágikus kultuszaik hitében, varázslások és bűvös gyógyítások közepette. Thesszalia általában valóságos varázs- és bűvös ország hírében állt: a thesszaliai asszonyok növényi kenőcscsel embert madárrá, szamárrá vagy kővé változtattak át; azonkívül, mint később a boszorkányok, érzéki mulatozásaik czéljából messzire tudtak röpülni.

A vidék feltehetőleg azzal alapozta meg különleges, varázstudó hírnevét, hogy Thesszáliát sokáig a perszák tartották megszállva, így tudományuk nagy részét a helyiek is átvették. A thesszáliai nők az embert kenőcseikkel állattá vagy kővé tudták változtatni, éjszaka pedig a levegőn át jártak szerelmi kalandokra. Itt találjuk tehát a középkor boszorkányjárásának eredetét. Hekaté, a Hold istennője, az eredetileg jótékony, a szerencsétlenségtől megvédő istennő, lassankint a boszorkányok védőasszonyává és minden varázslás patronájává lett.

Hekatéról a későbbi görög szerzők mindenféle mesét és mondát regéltek; többek között fennmaradt teljes leírása azoknak a szertartásoknak és bűvöléseknek, melyekkel a szellemidézők a szellemeket megjelenésre kényszerítették. Az eljárásokat állítólag maga Hekaté írta elő; szólnak pedig következőképen:

"Jól meggyalult fából készítsetek szobrot, úgy, a mint azt most közelebbről le fogom írni. A szobor testét a vadruta gyökeréből, kis házi gyíkokkal diszítve készítsétek; azután gyúrjatok össze mirrhát, storaxot és tömjént ugyanazokkal az állatokkal és a keveréket holdnőttével hagyjátok a levegőn állani; azután fejezzétek ki kivánságtokat a következő szavakban: "Jőjj, földalatti, földi és égi Bombo, ország- és választó-utak istennője, ki levegőt hozasz, ki éj idején jársz, világosság ellensége, az éj barátnője és kisérője, te a ki örülsz a kutyaugatásnak és a kiöntött vérnek, ki az árnyékban lihegsz a sírok között, ki vér után vágyol és rémületet hozasz a holtakra, Gorgo, Mormo, ezer képű hold, kegyes füllel hallgasd meg áldozásunkat". Vegyetek ugyanannyi gyíkot, a hányféle az alakom; gondosan csináljátok; készítsetek nekem lehullott babérágakból lakást és ha buzgó imákat mondottatok a képhez, meg fogtok engem látni álom közben."

Médea, ki Hekaté és Aétesz király leánya volt, varázslataival segítségére volt az argonauták vezérének, hogy az aranygyapjat megszerezze:

Ér haza, nem fordul be a házba, megáll a küszöbnél,
csak szabad ég fedi őt, férfit közelébe nem enged,
és magasít gyepből a szabadban két iker-oltárt,
ezt Hecate jobbról, balról azt kapja Iuventas.
Mit miután ágakkal övez s vad réti bokorral,
s két mély gödröt is ás onnan nem messze, a földbe,
áldoz: nyomja sötét bárány torkába a kését;
és mindkét öblös gödröt teletölti a vérrel.
Önt egy csészéből azután rá bort is az úrnő,
másik csészéből langyos tejet önt tetejébe,
közben a földbeli szellemeket szelidíti szavával,
kéri az árnyak urát végül, s akit az feleségül
elragadott: az öreg testből ne vegyék ki a lelket.
Majd hosszan mormolt esdéssel nyerve meg őket,
Aeson bágyadozó testét a szabad levegőre
téteti, bűvös dalt duruzsol, s álomba meríti,
s mint valamely holttestet, a fű ágyára teríti.
Aesonidest nyomban s szolgáit küldi el onnan,
mert avatatlan szem szent titkot nézni ne merjen.
Mennek is el tüstént. Medea megoldja a fürtjét,
bacchánsnő módjára szökell oltári tüzeknél,
többágú fáklyát márt végül a véres üregbe,
s két magas oltárán ezeket lobbantja tüzekre,
tűz-, víz- és kénnel háromszor mível a vénnel
tisztító szent szertartást. Forr fényes edényben
bűvszere, bugyborog és dagadoz, habot ontva fehérlik.
Haemoniának völgye ölén gyűjtött gyökeret főz
benne, virágokat és magokat, s velük éjszinü nedvet;
szélső napkeleten szerzett köveket vet a habba,
s Oceanusnak apályából homokot kever abba;
majd közibé teleholdnál gyűjtött harmatot is hint,
éji bagoly baljós szárnyát, s beledobja a húsát,
és az olyan farkas beleit, ki vadállati képét
férfiu-orcává fordítja; s a cinyphi teknőskígyónak
pikkely-bőrét se felejti bedobni,
agg szarvas máját; s a kilenc századot átélt
varju fejét és vén csőrét teszi még tetejébe.
Ezzel, meg sokezer mással, melynek neve sincsen,
készül a barbár nő tettére, nagyobbra, mit ember
megtehet; és mindent egy rég kiaszott olajággal
egybekavar végig, föltől forgatja fenékig.
S lám, az a száradt ág, ahogyan forgatja az üstben,
lesz legelőször zöld, azután lomb lombosodik rá,
buggyan benne bogyó, gyarapul dús drága gyümölccsel;
és ahová vet a tűz tajtékot az öblös edényből,
és ahová forró cseppek fröccsennek a földre,
az kivirul, csupa zsenge virág, fű hajt ki belőle.
Ezt Medea mihelyt meglátja, kihúzza a kardját,
metszi az agg gégét, kifolyatja belőle a vén vért,
tölti a friss nedvvel. S mikor ajkával meg a sebbel
Aeson issza be azt: haja és őszfürtü szakálla
elveti ősz színét, feketévé fényesül ismét,
messze soványság fut s halavány szín, aggkori ráncok,
minden tagja megint friss vérrel duzzad, a teljes
teste virul. S Aeson ámul, mert érzi: ilyen volt
egykoron, emlékszik, négyszer tíz évnek előtte.
(Ovidius: Metamorphoses VII. 238-293., Devecseri Gábor fordítása)

Médea tehát különösen abban jeleskedett, hogy növénynedvekből készített fürdővel meg tudta fiatalítani az embert; ezért nagy hírre tett szert. Péliászt, ki nagyratörő terveinek útjában állt, azon ürügy alatt, hogy meg fogja fiatalítani, varázsüstjébe csalta s meg is ölte.

Médea első - bár nem túl sikeres - tanítványai Péliász leányai voltak, később azonban még jónéhány thesszáliai lánynak-asszonynak továbbadta a tudományát. Kirkével és a Szibillával ellentétben ő valóságos iskolát teremtett, amelynek hagyománya még a történelmi időkben is elevenen élt. A híres (római) császárkori halottidézők közül számosan büszkélkedtek azzal, hogy Médea vér szerinti leszármazottai.

A félelmetes mágusasszonyra egyébként még igen mozgalmas pályafutás várt. Többek között megmérgezett egy királyt és tűzvarázzsal emésztett el egy másikat; ezenkívül testvére és gyermekei meggyilkolásával tette halhatatlanná a nevét. Iaszón később ráunt, eltaszította magától, és egy másik nőt akart feleségül venni; a menyegző napján azonban az ifjú arát Médeia a palotával és a vendégsereggel együtt elhamvasztotta. Ezután Athén királyának lett a hitvese, innen azonban kígyóvontatta, repülő szekéren kellett menekülnie, mert meg akarta mérgezni mostohafiát, a hős Thészeuszt. Szabadidejében szórakozásból kígyóbűvölésre tanítgatta az itáliai latin népeket. Erényes és érdemdús élete jutalmául az istenek halhatatlansággal ajándékozták meg, és megtették az Elíziumi Mezők királynőjének.

Koronisz, Aszklépiosz szülőanyja szintén Thesszália szülötte volt a görög mítoszok szerint. A gyermek Kheirónnál, a kentaurnál tanulta tudományát (a vidék híres-nevezetes volt ezen mítikus lényeiről is), majd a gyógyítás istenévé vált.

Thesszáliában a mítikus Erichtho volt a varázslat nagymestere. Lucanus (aki feltehetőleg egy Locusta nevű boszorkányról mintázta meg mesealakját) szerint sápadt volt és aszott, a haja gubancos, a lehelete bűzlő. Amerre járt, pusztán a léptével megmérgezte a termést. A halottakat széttépte, szemüket kivájta, fogával tépte szét az akasztófa kötelét, a gyilkost lerántotta a keresztről. Lucanus elbeszélése szerint Sextus a félelemtől borzongva kereste fel éjfélkor a hírhedt boszorkányt az elhagyott sírok közötti sziklamezőn, és arra kérte: tudja meg a holtaktól, mit tartogat számára a jövő. Erichtho szurokfekete felhőt csavart a feje köré, hogy az éjszaka még sötétebb legyen, és egy közeli harcmezőre vezette Sextust, hogy válogathasson a temetetlen holttestekből. A kiszemelt holttest nyakába horgot vetett, így vonszolta a sziklákon át egy tiszafák borította kiugró szirt alatti barlangba. Ott fejére viperákból font füzért illesztett, és a tetemet. bedörzsölte döglött kutya nyálával, hiúzbéllel, kígyókkal táplált szarvas velejével és egyéb utálatosságokkal, majd hosszú, félelmetes, káromló dalban idézte meg az alvilág fúriáit.Végül aztán sápadtan, némán felmagasodott előtte a halott szelleme; és miután megadta a kívánt felvilágosítást, azt kérte, hadd térhessen örök pihenőre. A boszorkány ekkor halotti máglyát rakott, a szellem felmászott rá, Erichtho pedig fáklyával meggyújtotta azt.

Horatius, a költőfejedelem számos versében foglalkozik egy általa Canidiának nevezett asszonnyal, aki kora egyik leghírhedtebb varázslónőjének számított. Nápolyban élt, és valóságos kis csapatot gyűjtött maga köré fiatal és idősebb nőkből, akik lázas érdeklődést tanúsítottak a mágia iránt. Horatius még elő is számlálja őket: a vén Sagana, a szégyentelen Veia, a férfiszédítő Folia. A nekromancián kívül foglalkoztak jövendőmondással, szerelmi bájitalok főzésével, méregkeveréssel, viaszmásos rontással is, sőt, az a hír járta róluk, hogy képesek lebűvölni a csillagokat az égről. Canidia tudományát thesszáliai boszorkányoktól tanulta, tehát a Médeiáig visszanyúló hagyományokból merített. Az újabb kori történetkutatás kiderítette róla, hogy valóban létező személy volt, gazdag nápolyi nemeshölgy; igazából Gratidiának hívták.

Horatius több verset is szentelt Canidiának, s ezekből újabb részletekre is fény derül. Megtudjuk például, hogy a nekromancia kelléktára némiképp kibővült: a nápolyi boszorkányok a leghátborzongatóbb holmikat használják fel sötét rítusaikhoz. Olvashatunk farkasszőrről, kígyók méregfogairól, kilencnapos hullák poráról, kutyák szájából kiragadott csontokról, fülesbagoly tolláról és tojásáról, sírhantról tört cipruságról, varangyméregbe áztatott füvekről, és így tovább.

Apuleiosztól úgy tudjuk, hogy a thesszáliai boszorkányoknak gonosz mesterkedéseik űzéséhez egy sor nehezen hozzáférhető kellékre volt szükségük, többek között friss hullák orrára és fülére. Ez annyira köztudott volt azon a vidéken, hogy ha egy családban haláleset történt, a felravatalozott és kiterített elhunytat nem merték a régi szokás szerint éjszakára magára hagyni, hanem virrasztót fogadtak mellé. Ilyenkor a nekromanták, akik mellesleg a lükanthrópiának is a mesterei voltak, elváltoztatták az alakjukat, és menyét, kutya, egér vagy bagoly képében settenkedtek be a halottas szobába, ahol aztán nagy sietve lerágták a tetem orrát-fülét.

A boszorkányok azonban nem mindig érték be néhány darabka hússal; volt, hogy az egész holttest kellett nekik. Ilyenkor láthatatlanná váltak, körülvették a halottas házat, és addig rikoltoztak alvilági hangon, amíg odabent mindenki nyavalyássá lett a félelemtől. Utána aztán besurrantak a ravatalhoz, ellopták a halottat, és egy szalmabábut csempésztek a helyére.

Petronius számol be nekünk egy virrasztó esetéről, aki úgy látszik, nem ijedt meg a saját árnyékától, és kész volt szembeszállni a boszorkányokkal. Mikor meghallotta a szörnyű zenebonát, kardot ragadott, és kirontott az ajtón a szabadba. Csúnyán meg is döfte az egyik láthatatlan boszorkányt, a hangja után tájékozódva. Ekkor azonban őt is utolérte a sorsa: megérintették a rontó kézzel. A vakmerő férfi ujjai közül kihullott a fegyver; egész testében lilára váltan támolygott vissza a házba, s ott lerogyott egy derékaljra. A diadalmas boszorkányok elorozták a holttestet, ő pedig néhány nap múlva agyvérzést kapott és meghalt.

A honlapon található, esetlegesen Internetről származó anyagokért csoportunk felelősséget nem vállal.
Az Árnyak újság a Berkano Wicca Tradíció belső kiadványa, a benne található cikkek, írások a szerzők és a Tradíció szellemi tulajdonát képezik,
felhasználásuk a jogtulajdonosok írásos engedélye nélkül minden formában tilos.

Powered by nettarhely.hu