Berkano Wicca Tradíció

A szarvak a természet õserejét jelképezik, mely a bika erejében vagy a támadó bivaly megállíthatatlan hatalmában fejezõdik ki; mindaz a fenség és nyers életerõ megnyilvánul benne, mely megérint minket, mikor megpillantjuk a királyi agancskoronájú szarvasbikákat a felkelõ nap fényében. A szarv égi királynõ, a Hold lunáris hatalmának is kifejezõje, villám az éjszakai égbolton, a telõ és fogyó hold agancsai mind hozzá kapcsolódnak. Az emberi történelem során mindezen erõkkel összeköttetésbe hozták az agancsokat és szarvakat, nem nehéz meglátnunk tehát, miért váltak univerzális szimbólummá, mely több pogány vallásban fontos szerepet játszik, így a Wiccában is.

Õseink az erdõk fáinak ágait hatalmas szarvas agancsainak látták, a holdsarlóban a bika szarvát pillantották meg. A szarvak mind a látható, mind a láthatatlan világban megjelentek, a kos csavart szarvai a misztikus, túlvilági spiráltánc útját jelképezték. Mindezek szimbólumok közös pontja az isteni és állati erõk egyesülésében jelenik meg, az ember útjában múltból a jövõbe, s mind egyensúlyt, mind mágikus erõt jelképeznek a mágikus ösvényen, melyet járunk.

A szarvakkal rendelkezõ, antropomorf istenségek jelentõs szerepet játszottak a korai civilizációkban, kezdve Suméria hatalmas, erõteljes bikaistenségeinek misztériumától egészen az õsi Egyiptom kos és bika alakú istenségeiig; az antik világ szinte minden vallásának központi részében foglaltak helyet.

Tökéletes példája jelenik meg ennek Nagy Sándor történeteiben, kit idõnként szarvakkal ékesített fejjel ábrázoltak, kiemelve ezzel rendkívüli hadvezéri képességeit, vezetõi hatalmát, s egyúttal isteni eredetre vezették vissza ezzel származását. Gyakran nevezték Karnayn néven is, melynek jelentése "szarvakkal ékített". A legenda szerint, amikor a hadvezér elfoglalta Egyiptomot, elsõ dolga az volt, hogy bõséges áldozatot mutatott be az Ápisz-bikának.

A görög Pánt és szatír kísérõit, a minoszi bikát, a római Faunuszt egyaránt szarvakkal ábrázolták. A kánaita Molochot sokszor bikaként ábrázolták, nevének semita gyöke a "király" szóból származik. Enlilt a mennyek bikájának nevezték, fia pedig, Sin, a holdisten, szárnyas bikán lovagolt. Zeusz is gyakran jelent meg bika alakjában, a rómaiak pedig Bacchust nevezték "a szarvas istennek". A zsidók szintén erõt és hatalmat tulajdonítottak a szarvaknak, melyek megjelentek Jahve viharistenségnél, de késõbb Mózesnél is.

Az emberi világ legkorábbi festményei szarvas állatokat ábrázolnak. A bikák, bivalyok, szarvasok, kecskék szinte minden barlangrajzon megjelennek. Az õskor embere fejdíszeket, sisakokat, botokat, tartó- és ivóedényeket készített szarvakból, melyekrõl azóta számos sírlelet tanúskodik.

A sumérok éppúgy, mint a kelták és a vikingek, szarvakkal díszített sisakokat viseltek a harciasság és férfierõ szimbólumaként. A germán Freyr szarvasagancsaival és meredezõ falloszával a háború, a termékenység és a férfias, teremtõ energia istensége volt. Külön érdekesség, hogy az egyik kelta törzs kornovi néven vált ismertté (corn=szarv), s a szógyök még ma is számos brit helynévben elõfordul. A kornovi törzs letelepülésének helye a mai Corwall megye.

Az ókori gallok egyik istenségének, Cernunnosnak oltárkõbe vésett dombormûvét ma Párizsban, a Museé de Clunyban õrzik. Az eredeti felirat Ernunno néven nevezi meg, az istenség feltehetõleg az alvilág õrzõje és valamiféle termékenységisten lehetett. Feltehetõleg ugyanõ jelenik meg a híres Gundestrupi Üstön is.

A sámánisztikus vallásokban az agancs vagy szarv a fény szimbóluma. Régi szibériai sziklavéseteken láthatunk olyan gímszarvasokat, melyek agancsa sugárzó napot formáz. Egyiptomban a szerelem Hathor istennõje hordta tehénszarvai között a Napot, csakúgy Ízisz is. Néhány Ápisz-szobron szintén napkorong található a bikaszarvak között, de a mezopotámiai Bálnál is ugyanez a szimbolika jelenik meg. A skandináv mitológia Heimdallr istenét az "Ázok közül a legfényesebbnek" nevezték, kinek egyik mellékneve "aranyszarvú" volt. Egyes elképzelések szerint a korábban említett Mózes-szarv (mely például Michelangelo híres szobrán látható) tulajdonképp egy félrefordítás eredménye, méghozzá a latin cornuta ("szarvakkal") szóé, melyet "fényes"-ként kellett volna értelmezni.

A szarv a bõség szimbólumává is vált. A római mitológiában Fortuna, a szerencse istennõje ábrázolásain óriási szarvat tart a kezében, a bõségszarut ("cornucopia"), melynek csúcsa egyes ábrázolásokon csavarodó. A görög mitológiában Tükhé a véletlen istennõje, akinek tulajdonában szintén van egy bõségszaru, mely nem más, mint Amaltheiának, az isteni kecskének a szarva. Amaltheia volt az, aki tejével a gyermek Zeuszt táplálta, halála után pedig hálából az isten a Bak csillagképpé változtatta.

Igen fontos része a szarv szimbolikájának a megújulás, újjászületés, termékenység. Ennek alapja részben egy egyszerû természeti megfigyelés: a szarvasok minden õsszel elhullajtják büszke koronájukat, hogy tavasszal ismét újat növesszenek; a másik ok pedig már a korábban említett, Holddal és holdistennõkkel húzott párhuzam.

A kecskeistenségek szarvai is a termékenység hordozói. A bakkecske vitalitása, ereje, párzókedve és kitartása jelenik meg bennük, mint ahogy a görög Pánnál láthatjuk, ki az erdõ szelleme, a természet regenerációs ereje, a Föld bõsége.

A szarv vagy agancs szimbóluma a Wiccában is fontos szerepet játszik. A Wicca istenének egyik legfontosabb megjelenési formája az Agancsos Isten, ki megjelenik szarvasként, kosként és kecskeként is. Szarvkoronája a halál és újjászületés, valamint a termékenység és a teremtõ férfias erõ szimbóluma.