>Osara: Pre-Gardneriánus boszorkányság a 19.-20. századi Angliában

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a szerzõ és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

1813. szeptember 17-én Charles Pickingill feleségül vette a Hockley-bõl származó Susannah Cudnert. Elsõ gyermeküket, George-ot 1818. május 26-én keresztelték meg. Késõbb "Old George", a "jó öreg George" néven vált ismerté, és feltehetõleg 1909-ben halt meg Canewdonban. Haláláról azonban ellenmondóak a feljegyzések, mivel az egyetlen hasonló adat egy bizonyos George Pettingale-é, aki 1909. április 14-én hunyt el.

Az egyetlen ismert fotót Old George-ról Eric Maple publikálta a "Boszorkányság - Az emberiség küldetésének története a természetfeletti hatalom megszerzéséért" c. könyvében, mely az Octopus Books gondozásában jelent meg. A fotó feltehetõleg Canewdonban készült, és alatta az alábbi felírat olvasható: "George Pickingale, Canewdon-i földmûves Essex megyébõl, a falu hét boszorkányának vezetõje az 1890-es években. Itt 105 éves korában látható, 1909-ben halt meg. Különleges hatalmával ördögfiókákat irányitott, hogy learassák földjének termését; s úgy tartották, hogy félóra alatt az egész termést betakaritották, miközben az öreg békésen pipázott." A fotóról késõbb kiderült, hogy nem Old George-ot ábrázolja.

Az Old George-ról kialakuló kép egy nem épp közkedvelt embert mutat, sokan féltek tõle, és úgy tartották, mind pénzt, mind sört követelt a falu lakóitól. A "Prediction" magazin egyenesen úgy vélte, "hihetetlen, ördögi erõkkel bírt". Anglia örökletes boszorkányai rémülettel vegyes tisztelettel kezelték a "Magister"-t, aki széles körben ismert volt tudásáról. Már az 1850-es évektõl kezdve szabadkõmûves mesterek is érkeztek hozzá messze földrõl, hogy konzultáljanak vele. Hargrove Jenkins bevonta õt a rózsakeresztesek Ritusainak és Rituáléinak fejlesztésébe és újrairásába. Old George világszerte ismertté vált.

Pickingill rendszeresen és nyilvánosan szembeszállt az angol boszorkányokkal, arra szólítva fel õket, hogy helyezkedjenek szembe a keresztény vallással, és állítsák helyre az õsi vallást. Néhány, azóta már elhunyt brit újságiró azt állitotta, hogy a középkor óta nem akadt elkötelezettebb és hangosabb támogatója a Szarvas Isten tiszteletének. Old George annak szentelte életét, hogy helyreállítsa az õsi isten tiszteletét, és mágikus tapasztalatával boszorkányokat, rózsakereszteseket, ceremoniális mágusokat és az okkult szféra sok más képviselõjét segítette. Úgy vélték, azért támogatja a sátánista mozgalmakat, mert ezzel is elõsegíti a keresztény hit háttérbe szorulását. A Pickingill covenek gyakorlatukat fõleg a francia és skandináv boszorkányság elemeire épitették, melyben a rítusokat szépséges, fiatal papnõ vezette a Szarvas Isten tiszteletére. A sátánisták persze lelkesen adoptálták ezt a gyakorlatot, igy Old George-ot hamarosan azzal vádolták meg, hogy "sátánista coveneket vezet".

Old George leszármazási vonalát Julia Pickingill-ig, Brandon "wicce"-jéig vezette vissza. Juliát 1071-ben bérelte fel Lord Hereward arra, hogy mágikus inkantációkkal bátorítsa embereit, és átkaival zavart keltsen a normann megszállók közt. A csaták során többen látták Juliát egy fából készült toronyban állva, letekintve a két, egymással szemben álló seregre, ahonnan jól lehetett hallani varázsigéit. Bármit is csinált, úgy tûnt, mûködött; egészen addig, mig a normannoknak sikerült felgyújtania a tornyot. Julia Pickingill a lángok között lelte halálát.

Úgy tartják, a Pickingill család ezután következõ generációi mind az õsi vallás papjai és papnõi voltak. Évszázadokon keresztül ismeretesek voltak a Szarvas Istennel kötött szövetségükrõl, és számos, õsi boszorkánypraktikát megõriztek, melyeket Anglia egyetlen más részén sem ismertek. Mint korábban emlitettük, a rítusok a francia és a skandináv gyakorlatot követték, köszönhetõen annak, hogy Kelet-Angliát francia és flamand takácsok özönlötték el, akik magukkal hozták a kathar hit egyes elemeit, és a középkori Franciaországban fennmaradt õsi hit töredékeit.

Hosszú élete során George Pickingill kilenc covent szervezett, mintegy hatvan év alatt, melyek Norfolk, Essex, Hertfordshire, Sussex és Hampshire megyékben tevékenykedtek. Ezeknek a coveneknek a vezetõi megigérték Old George-nak, hogy "megõrzik a boszorkány vért", és szoros kapcsolatot tartanak fenn más, jó hírû, örökletes covenekkel. Bár Old George szabadon megosztotta bárkivel mágikus gyakorlatát, megtagadta, hogy átadja a hatalmat bárki olyannak, aki nem bizonyult megfelelõ jelöltnek. A kilenc coven elõre megírt rituális gyakorlat alapján dolgozott, de Old George folyamatosan újraírta, újrafogalmazta és átgondolta koncepcióját, új és új gyakorlatokat vezetett be, igy mind a kilenc coven igen hasonló, de apróságokban mégis különbözõ irányelvekkel rendelkezett. Old George elõtt minden örökletes coven kizárólag szájhagyomány alapján dolgozott, tudásokat és a rituálék szövegét szájról szájra adták tovább, melyet emlékezetbõl, gyakorlással õriztek meg. Ez a módszer azonban azt sugallta a boszorkányok számára, hogy csak egyetlen helyes módszer létezik, és ez a rendszer merevségét eredményezte. Old George azonban találékony, újító elme volt, aki hajlandó volt változtatni, fejleszteni a hagyományt. Old George Pickingill volt az elsõ, aki megalapozta az Árnyak Könyvének hagyományát.

Old George öröksége a mai napig továbbél. Legfontosabb öröksége, mellyel megreformálta az angol boszorkányságot, az volt, hogy minden rítust egy fopapnõ vezet. Úgy tartották, hogy a skandináv hagyományban - melyet a Pickingill covenek átvettek - nõk tisztelték és szolgálták a Szarvas Istenséget, az Anyaistennõt pedig csak férfiak szolgálhatták és tisztelhették. A Vaskorban a tavaszi fesztiválok idején nõket áldoztak fel az Isten tiszteletére, és csak ez a feláldozott nõ volt az, aki megidézhette az Istent, hogy szálljon alá a férfi testébe, ki kiválasztott helytartója lehet a földön. És csak ez a fõpap, az Istennõ szeretõje és párja szólithatta az Istennõt, hogy szálljon alá a nõ testébe, ki kiválasztott helytartója lehet a földön.

Mindezek alapján nyilvánvalóvá válhat, honnan ered a "csak férfi avathat nõt és csak nõ avathat férfit" mai koncepciója. Az avató az isteni erõk birtokosa az avatás pillanatában, és testben inkarnálódott Istenként/Istennõként adja át a hatalmat az avatandónak. Az eredeti, örökletes, angol boszorkányságban mindig egy Magister vezette a covent. A ritusokat közösen vezette a fõpapnõvel. A Magister feladata volt az új nõi tagok, mig a fõpapnõ feladata az új férfi tagok megtalálása.

Két avatási szintet ismertek. Az elsõt a "Bemutatás Ritusa" elõzte meg, mellyel befogadták a jelentkezõt. Ez a szertartás rituális közösülést igényelt a jelölt részérõl egy ellentétes nemû coventaggal, mellyel "átadták a testvériség hatalmát". A "Bemutatás Ritusa" után az új tag még nem rendelkezett semmilyen státusszal és nem volt igazi tagja a Testvériségnek, s csak EGYETLEN EGYSZER adhatta át hatalmát egy ellentétes nemû új jelentkezõnek egész élete során, hasonló módon, ahogyan õ kapta. Ahhoz, hogy a Testvériség teljes jogú tagjává válhasson, a jelöltnek át kellett esnie egy második szertartáson, a "Beavatás Rítusá"-n. Ehhez egy bizonyos próbaidõ letelte alatt különleges képességeket és tudást kellett elsajátítania és felmutatnia. Ez a próbaidõ általában egy évig és egy napig tartott. Ha eleget tett a szükséges feltételeknek, ezek után beavatást nyerhetett a Testvériségbe, és teljes jogú taggá válhatott.

Egyedül a Magister volt jogosult arra, hogy hatalmát bármely nembéli tagnak átadhassa. Ez a hatalom jelentette azt, hogy avathat a Testvériség nevében, és coveneket alapithat. Ha erre a ritusra sor került, a tag Magisterré vált, ezt azt is jelentette, hogy távozik a covenbõl és új covent alapit, hiszen mindegyik covennek csak egyetlen Magistere lehetett.

A 17. század végén ez a gyakorlat megváltozott. Számos tudós kezdett érdeklõdni a Mesterség iránt, fõleg azon romantikus képzetek hatására, melyek azt sugallták, hogy a boszorkányság tartalmazza a druidizmus egynémely elemét. Az új beavatottak ezen generációja túl barbárnak és elavultnak vélte a szexuális úton történõ beavatást, igy a Mesterség 18. századi reformációja során a rituális közösülés gyakorlata fokozatosan kiiktatódott. Az angol covenek többsége, elvetve a szexuális ritust, egyetlen bemutatási szertartást tartott meg, melynek során a Magister mindkét nem képviselõjének átadhatta hatalmát. Néhány coven még mindig megtartotta a két rítust, de egyre jobban összemosódtak a határvonalak a kétféle avatás között.

Érdemes még megemlíteni, hogy a francia hagyományok különleges módon kezelték az avatást, és csak kivételesen képzett tagok kaphatták meg, viszont három fokozatot ismertek. Az elsõ ritus megegyezett az angol hagyománnyal, és rituális közösüléssel történt az új tag befogadása. A második volt az elsõ tényleges avatás, a harmadik ritus pedig annak elismerésére szolgált, hogy a tag jogosult lett új coven látrehozására. Ezt a rendszert késõbb néhány kelet-angliai és skóciai coven is átvette, és ez ihlette a mai, modern, három-fokozatú avatási szisztémát.

Pickingill után az örökletes angol covenek számos hagyományt õriztek meg. Létezett néhány igen fontos kritérium, melynek meg kellett felelnie mindazon csoportnak, akik örökletes boszorkánynak akarták vallani magukat. Ezek a következõek voltak:
1. Rituális Közösüléssel történõ befogadás - Az örökletes tradiciókban a boszorkányok hatalma, pszichikai ereje, szellemi vezetõik és elementális szellemeik különleges módon adódnak át a boszorkány spirituális örökösének, rituális közösülés útján, egy ellenkezõ nemû taggal. A Mesterség családjaiban született gyermekeket mindaddig nem tekintették boszorkánynak, míg felnõve át nem estek ezen a rituson.
2. Fémek kizárása - Az örökletes covenek semmilyen formában nem használhattak fémet. Ennek oka, hogy gyûléseiket általában a Ley-vonalak mentén tartották, és mind a fém, mind a vér (mely vasat is tartamaz), semlegesiti a Ley energiát, s úgy vélték, beszennyezi a Ley központot. Az örökletes covenek úgy tekintettek magukra, mint a Ley központok Õrzõire, és feladatuknak tartották a szent hely tisztaságának megõrzését. A termékenységi rítusokon keltett energia beleáramlik a földbe, s ezen energiákat a Ley központok nagy mértékben képesek felnagyítani. Ezért körüket fából vagy szarvból készitett botokkal jelölték ki, oltárul köveket használtak. Egyetlen örökletes coven sem gondolhatott arra, hogy fémeszközzel "megszentségtelenitse" a földet.
3. Az Árnyak Könyve - a modern Mesterség hagyományos eszköze, mely a régi örökletes covenek számára ismeretlen volt. Az elsõ Árnyak Könyve Old George Pickingill nevéhez kötõdik, melyet csaknem hatvan éven keresztül csiszolgatott, finomitgatott. Néhány örökletes coven azonban mégiscsak tartott valamiféle coven szabályzatot, melyet általában a Magister tartott magánál, majd továbbadott utódjának. Soha egyetlen nõnek sem volt szabad olvasnia. Ennek oka az volt, hogy úgy vélték, egy nõ mindenképp el fogja árulni a könyv tartalmát, vagy annak rejtekhelyét, ha a szeme elõtt kinozzák meg gyerekeit, míg egy férfi nagyobb valószinûséggel megtartaná a titkot.

Fontos még megemlítenünk egy jelentõs áramlatot, mellyel gazdagodott az örökletes boszorkányság, mielõtt Gerald Gardner teljesen átformálta volna Anglia boszorkányhagyományait. Nehéz pontosan megmondani, mikor kezdõdött a szaracén misztériumok bevonása a boszorkánygyakorlatba, de annyi bizonyos, hogy a középkorban már felfedezhetõek a nyomai. Amikor az arab hódítók elözönlötték Spanyolországot és Dél-Franciaországot, magukkal hozták misztikus tanaikat. Az aragoni Berber misztériumiskola a feljegyzéseik szerint mind baszk, mind kathar tanulókat is tanitott. A Navarre-i boszorkányok szintén számos szaracén hagyományt olvasztottak be rendszerükbe. Navarrei Berengariáról, aki késõbb I. Richard király arája lett, azt tartották, hogy néhány Navarre-i boszorkányt is magával vitt az angol udvarba, feltehetõleg innen kerültek bele a szaracén elemek az angol boszorkányság gyakorlatába. Egy másik elmélet szerint számos norman, francia és német lovag harcolt Sziciliában, és lehetséges, hogy õk tanulták meg ezen misztériumokat, majd elterjesztették azokat anyaföldjükön is.

Úgy tartják, a Mesterségnek számos eleme szaracén eredetû: a kötelek használata, az ötszörös csók, és néhány szexuális mágikus technika. Ezek a gyakorlatok fõleg a magasabb fokozatok beavatottjai számára voltak fenntartva.