Margaret Murray: Boszorkánykultusz Nyugat-Európában

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a fordító és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

Bevezetés

A boszorkányok és a boszorkányság témaköre mindig is ki volt téve a jegyzetírók elfogult véleményének, mind régen, mind napjainkban. Egyfelõl ott vannak azok a szerzõk, akik elsõ kézbõl szerezvén a bizonyítékokat, hallgatólagosan elhitték a tényeket, és ezzel együtt azon bizonytalan elképzelést is, miszerint e tények természetfeletti hatalom következményei; a másik oldalról pedig azok a szerzõk, akik hallomás alapján szerezték bizonyítékaikat és nem vették készpénznek azon következtetéseket, melyeket az ellentábor levont, megtagadván a tényeket teljes egészükben. Mindkét fél egyenlõ szilárdsággal hitt a megszemélyesített Ördög létezésében, és mindketten a Bibliából vett idézetekkel támasztották alá érveiket. De míg a hívók több szöveggel tudtak elõállni, mint a hitetlenek, és kezeik között tudhatták az Endori Boszorkány legendájának megkérdõjelezhetetlen érvét, a hitetlenek, kik nem mertek Isten Szavával ellenkezni, arra kényszerültek, hogy meghátráljanak azon véleményükkel, miszerint a boszorkányok hallucinációktól, hisztériától, és - modern szóhasználattal élve - "auto-szuggeszciótól" szenvedtek. Ez a két szembenálló fél még mindig létezik, a szkeptikus fél van túlerõben. A két fél közt - a hívõ, ki mindent elhisz, és a hitetlen, ki semmit sem hisz - nem létezett eleddig a bizonyítékoknak semmiféle kritikus vizsgálata, s ezen tény a kutatásnak új és érintetlen területét fedi fel az összehasonlító vallástudományok tanulója elõtt.

Azok, akik hisznek a boszorkányságban, mindent, mi nem magyarázható meg saját tudásuk szerint, a természetfeletti hatalmak számlájára írtak; és mivel minden érthetetlen dolgot általában a gonosz mûvének tartottak, ezért úgy vélték, hogy a boszorkányok ördögi tudományok birtokosai. Továbbá, a keresztények szemében minden, nem keresztény isten a keresztény isten ellenfelének minõsült, s ezért a boszorkányokra úgy tekintettek, mint a Megváltás Ellenségének, avagy az Ördögnek az imádóira. Ezen szerzõk legtöbbje egyébként elsõ kézbõl szerezte az információkat, s ezért ezeket el kell fogadnunk, bár állításaik nem hordozzák magukban a rájuk alapozott elképzeléseket. Csak az antropológia bizonyítékainak gondos összehasonlításával fognak a tények az õket megilletõ helyre kerülni, s eképp egy szervezett vallás tárul a szemünk elé.

A boszorkányok hatalmáról szóló köznapi hit nagy részben a hiszékeny, múltbéli jegyzetíróknak köszönhetõ, akik félreértelmezték a bizonyítékokat, majd a tények egy részét alaposan eltúlozták, hogy illeszkedjen a boszorkányokról elõzetesen alkotott elképzeléseikhez; ily módon gúny tárgyává tették magukat mind múltbéli, mind jelen ellenzõik számára. E gúny azonban nem teljesen megérdemelt, bár a magyarázatuk téves; mivel még az a két pont is megmagyarázható, melyet a leggyakrabban tekintettek az egész rendszer abszurditásának és hiteltelenségének bizonyítékául - nevezetesen a seprûn repülés az ablakon vagy a kéményen át, és az állati alakok felöltése. Az elõbbi betudható annak, ha a korai láplakók hitvilágát vesszük szemügyre, és ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a vademberek törzsei közt számos tabu található az ajtóval kapcsolatosan, lévén, hogy a kétarcú isten eredetileg az ajtó, átjáró istensége. Mindemellett nem szabad elfeledkeznünk a seprûvel kapcsolatos termékenységrítusokról sem. Az utóbbit össze kell hasonlítanunk az alakváltás hasonló eseteivel, melyek más nemzetek kultuszkörében fordultak elõ. A. B. Cook úr megjegyzései a görög rítusokról éppolyan jól alkalmazhatóak mind Nyugat-, mind Kelet-Európára: "Megkockáztathatjuk azon általános állítást, hogy a hellén mitológia területén belül az állati alakváltás fogalma egyértelmûen egy korábbi állatkultusz maradványa."

Érdemes megfigyelni e régi szerzõk intelligenciaszintjét, kik azon tények valóságában hittek, melyeket a pereken vallottak a boszorkányok, ellentétben a hitetlenekkel. Látható, hogy a legbrilliánsabb elmék, a legélesebb intelligenciájú tudósok, a legnagyobb kutatók a hívõk közül kerültek ki: Bodin, Lord Bacon, Raleigh, Boyle, Cudworth, Selden, Henry More, Sir Thomas Browne, Matthew Hale, Sir George Mackenzie és sokan mások, legtöbbjük elsõ kézbõl szerzett bizonyítékokra támaszkodott. A szkeptikusok közé soroható Weyer, az okkultista Cornelius Agrippa tanítványa; Reginald Scot, egy Kent-megyei írnok; Filmer, kinek neve a politikai bigottság szinonimájává vált; Wagstaffe, ki megbolondult az alkoholtól; és Webster, egy fanatikus prédikátor. A szkeptikusok Weyer kivételével kevés vagy semmilyen, elsõ kézbõl származó bizonyítékkal nem rendelkeztek; egyetlen fegyverük a józan észre és az érzékekre való hivatkozás volt; egyetlen módszerük pedig minden állításnak a merev tagadása, mely bármiféle természetfeletti hatalom felé mutatott volna. Nem tudták megcáfolni az állításokat; nem tudták megmagyarázni azokat anélkül, hogy szembehelyezkedtek volna koruk vallási hitével, s ily módon meggyengítették volna ügyüket azzal, hogy az ateizmus komoly vádjával néznek szembe; épp ezért tagadtak minden bizonyítékot, mely pedig minden más vádaskodás esetén megállta volna a helyét tanújel értékûen.

Az általam most elõtérbe állított bizonyíték teljes egészében korabeli forrásokból származik, például a perek hivatalos jegyzõkönyveibõl, egyes boszorkányokról szóló értekezésekbõl, és inkvizítorok s más szerzõk mûveibõl. Kihagytam a szerzõk egyéni véleményét, és csak a feljegyzett tényeket vizsgáltam, anélkül, hogy hozzáadtam volna a szellemekrõl és más, "okkult" jelenségekrõl szóló történeteket, melyek a témáról való minden beszámolót összezavarnak. A lentebb megadott indok alapján úgyszintén kihagytam a bûbájokra és varázsigékre vonatkozó utalásokat, amennyiben egyetlen, magányos boszorkányhoz voltak köthetõek, és csak azon állításoknak szenteltem figyelmet, melyek egy eddig ismeretlen kultusz hitvilágát, szervezõdését és rituális rendszerét tárják fel.

Annak érdekében, hogy tisztán lássunk, éles különbséget tettem a Gyakorlati és a Rituális Boszorkányság között. A Gyakorlati Boszorkányság alá a bûbájokat és varázslatokat sorolom, akár gyakorló boszorkány, akár gyakorló keresztény használta azokat, akár jó, akár gonosz szándékkal, pusztításra vagy gyógyításra. Ezen bûbájok és varázsigék minden nemzet és ország kultúrkörében ismertek, és az összes vallás papjai és hívei gyakorolják õket. Az emberi faj közös örökségének részei ezek, és ezért nincs gyakorlati hasznuk egy meghatározott kultusz tanulmányozása közben.

A Rituális Boszorkányság - avagy, ahogyan nevezni szeretném - a Dianikus kultusz azon emberek vallásos hitét és rituáléit foglalja magába, kiket a késõi középkorban "Boszorkányok" néven emlegettek. A bizonyítékok azt mutatják, hogy a kereszténység mögött meghúzódva létezett egy olyan kultusz, melyet a közösség számos osztálya követett, fõképp azonban a mûveletlenebb réteg, vagy azok, akik az ország kevésbé sûrûn lakott területein éltek. A kultusz egészen a kereszténység elõtti idõkre vezethetõ vissza, mint Nyugat-Európa õsi vallása. Az antropomorf vagy theriomorf istent jól körülírható rítusokkal tisztelték; a szervezõdés magasan fejlett volt; a rituálék pedig nagyon is hasonlatosak más, õsi rítusokhoz. A fõbb ünnepek idõpontjai azt sugallják, hogy ez a vallás egy olyan fajhoz tartozott, mely még nem ért el a mezõgazdaság fejlett mûveléséhez; és a bizonyítékok azt is mutatják, hogy az idõk folyamán számos változtatás történt, fõképp más, megszálló népek hatására, kik magukkal hozták saját hitrendszerüket. Nem kíséreltem meg szétválasztani a különbözõ kultuszköröket; megelégedtem pusztán annyival, hogy rámutassak: ez egy meghatározott vallás volt, mely saját hitvilággal, rituális rendszerrel, és oly szervezettel rendelkezett, mely éppoly fejlett volt, mint bármely más kultuszé a világon.

Ezen kultusz istensége férfi, nõi vagy állati alakban jelent meg; az állati alak nyilvánvalóan korábbi, mint az emberi, mivel az istent gyakran úgy jelenítették meg, mint aki állatbõrt visel vagy állati tulajdonságokat hordoz. Ugyanakkor azonban létezett az istenségnek egy másik alakja is, a kétarcú férfi. Ilyen istenség volt található Itáliában (ahol Jánusz vagy Dianusz néven emlegették), Dél-Franciaországban és az angol belvidékeken. A név nõies alakja, Diana megtalálható szerte egész Nyugat-Európában, mint a nõi istenség, az úgynevezett Boszorkányok vezetõjének neve, és pontosan ezen ok miatt nevezem ezt az õsi vallást Dianikus kultusznak. A kétarcú isten földrajzi elhelyezkedése azt sugallja, hogy a faj vagy fajok, kik ezt a kultuszt követték, vagy nem maradtak azon országokban, melyekbe eredetileg betelepültek, vagy számos helyen mind õket, mind vallásukat elnyomták a késõbbi hódítók.

A két legfõbb ünnep, Májuséj és Novemberéj idõpontja olyan naptár használatára utal, mely megelõzte a földmûvelés elterjedését, és az év nap járására alapuló felosztását. A kultusz termékenységrítusai alátámasztják ezen feltételezést, mivel általában az állatszaporulat növelése érdekében történtek, és csak ritkán a növények javára. A keresztnegyed napokat, február másodikát és augusztus elsejét szintén megünnepelték, de ezek feltehetõleg a késõbbi korokból származnak, és bár szintén a nagyobb ünnepek között tartották számon õket, mégsem bírtak akkora jelentõséggel, mint a Májuséjek és a Novemberéjek. Február másodika, Gyertyaszentelõ napjához feltehetõleg a lángoló kerék Nap-bûbája tartozott, melyet kerengõ táncosok jelenítettek meg, kezükben lángoló fáklyákkal; de látszólag semmilyen különleges ceremónia nem kötõdik augusztus elsejéhez, Lammas napjához, ez a tény szintén azt igazolja, hogy ezen ünnepet csak késõbb vezették be.

A hierarchikus szervezõdés egész Nyugat-Európában hasonló volt, csupán kis, helyi eltérésekkel, mely minden szervezetben elõfordul. Ugyanezen szervezõdés, mikor átkerült Amerikába, késztette Cotton Matherst erre a mondatra: "A boszorkányok úgy szervezõdnek, mint a Gyülekezeti Egyházak." Ez egyszeriben megadja a kulcsot. Minden Gyülekezeti Egyházban létezik egy öregek tanácsa, akik az Egyház ügyeit intézik, és egy lelkész, aki a vallási ceremóniákat levezeti és a vallási ügyekben a legfõbb személy; és még akár egy különleges, kinevezett személy is van, aki levezeti a szertartásokat a lelkész távollétében; minden Egyház független egység, és nem szükségszerûen van kapcsolatuk egymással. Hasonlóképp létezett a boszorkányok között is egyfajta öregek tanácsa - a Coven -, mely a kultusz helyi ügyeit intézte, és egy férfi, ki - akárcsak a lelkész - a vezetõ pozícióját foglalta el, bár mint Istenség, ez a hivatal lényegesen magasabbnak tûnt a gyülekezet szemében, mint bármely más, melyet emberi lény látott el. Néhány nagyobb gyülekezetben volt egy, a Vezetõnek alárendelt személy is, aki átvette a Vezetõ feladatkörét annak távollétében. Dél-Franciaországban azonban létezett a Nagymester is, aki több, különbözõ gyülekezet felett is hatalmat gyakorolt.

A nõi vezetõ helyzete a kultuszon belül még mindig kicsit homályos. Pearson professzor úgy tekinti õt, mint az Anya-Istennõ megtestesítõjét, akit fõleg nõk tiszteltek. Ez nagyon is valószínû, de abban az idõben, ahonnan a kultusz feljegyzései származnak, úgy tûnik, a férfi istenség tisztelete megelõzte az istennõét, és csak ritka alkalmakkor jelent meg az Isten nõi alakban, hogy fogadja a hívek hódolatát. Az istennõ helyzetére általános érvényû szabályként az vonatkozott, hogy mindig alárendelt volt a férfi istennek. Még mindig ott van azonban azon érdekes tény, hogy a nõi vezetõt gyakran azonosították a Tündérek Királynõjével, avagy - ahogyan néha nevezték - az Elfin Királynõvel.

A boszorkányok és tündérek közti ezen kapocs nagyon szélesre tárja elõttünk a lehetõségeket; jelenleg a kettõ azonos voltának feltételezése alig lehet több, mint puszta spekuláció, de ígérem, hogy a késõbbiekben megpróbálom ezen elméletet bizonyítani, mikor a téma jobban kidolgozásra kerül. Jelenleg az antropológiában köztudott, hogy a tündérek és elfek meséi egy törpefaj hagyományainak továbbélését hordozzák, mely valaha egész Észak- és Nyugat-Európában õshonos volt. Más népek inváziói visszaszorították õket szülõföldjeik kevésbé termékeny területeire, néhányan bevették magukat a barátságtalan északra vagy a hasonlóképp zord hegyekbe; mások azonban a nyílt területeken és a lápvidékeken maradtak, mint láplakók, kik csak éjjel merészkedtek elõ, és csak ritka alkalmakkor érintkeztek a föld uralkodó fajával. Mivel a hódítók mindig saját vallásuknál alábbvalónak tekintik a meghódítottak vallását, s a gonosz mágia mûvészetének, ezért a törpefaj varázslók és mágusok hírnevét nyerte el, istenüket pedig a hódítók a Gonosz Alapelvével azonosították. A boszorkányoknak a törpe- vagy a tündérfajjal történõ azonosítása tiszta betekintést adhatna számunkra a korai Európa népeinek civilizációjába, különösen vallásos hitviláguk tekintetében.

A vallások rítusok a népek körülményeinek és igényeinek függvényében változtak. Úgy tûnik, nagyobb számú szertartásokat tartottak a termékenység fenntartása érdekében. Ezen szexuális rítusok képezték a peranyagok túlnyomó és nagyrészt szavatolatlan részét, mivel a keresztény bírák és jegyzõk megszállottságává vált, hogy a rítus minden egyes apró részletét kikutassák. Bár a szertartás késõi példáiban feltehetõleg bacchanália-szerû orgiává züllött, léteznek bizonyítékok arra, hogy erdedetileg ceremoniális mágikus rituálék voltak ezek, a termékenység biztosítása érdekében. Jelenleg nem kimutatható, hogy a Boszorkány Mise (melyben a kenyér és bor szerepelt, valamint fekete gyertyák) mennyiben a keresztény misék származéka, és mennyiben volt a Dianikus kultusz része; lehetséges azonban, hogy a boszorkányok vallásgyakorlata volt a korábbi forma, és ez befolyásolta a keresztény gyakorlatot. A befogadási ceremoniák gyakorta jól kidolgozottak voltak, és ez az a terület, ahol a vallásbéli változások a legmarkánsabban megjelennek; bizonyos elemek bizonyára akkor lettek bevezetve, amikor egy másik kultusz elõtérbe került és legfõbb vallássá vált, mint például a korábbi vallás megtagadása, mely minden új jelölt számára kötelezõ volt, vagy a fizetség annak a tagnak, aki az új jelöltet a gyülekezetbe hozta. A többi rítus - az ünnepek és táncok - azt mutatják, hogy ez egy örömteli vallás volt; és mint ilyen, teljesen érthetetlen lehetett a komor inkvizítorok és reformátorok számára, kik elnyomták azt.

A szkeptikus szerzõk különösen nagy hangsúlyt fektettek arra a kétségbevonhatatlan tényre, hogy számos esetben a boszorkány összekeverte az álmokat a valósággal, és azt hitte, hogy a Szabbaton vesz részt, miközben szavahihetõ szemtanúk tudták bizonyítani, hogy egész idõ alatt az ágyában aludt. Mégis, hasonló víziók más vallásokban is ismertek; a keresztények álmukban találkoztak Urukkal éjjelente, és szenteket ismertek el ezen az alapon; Mohamed, bár nem hagyta el testét, mégis beszélgetett Allah-al; Mózes beszélt Istennel; az egyiptomi fáraók hasonló tapasztalatokat írtak le. Egy bizonyos vérmérséklettel rendelkezõ hívõ számára valósak ezek a látomások, és elvárható az is, hogy a vízió minden esetben olyan formát ölt, mely megfelel a hívõ vallásának. Imígyen a keresztény Krisztust fogja látni és a mennyek kapuját; Mohamed az igaz hívek Paradicsomába kerül; az antropomorf Jehovah csak hátulról mutatja magát híveinek; az egyiptomi fáraók élõnek képzelték el isteneiket, akik a földön járnak. A boszorkány úgyszintén istenével találkozott a Szabbaton, majd álmaiban is, mert a földi Szabbat volt számára az igazi Paradicsom, ahol több gyönyör várta, mint amit ki tudott volna fejezni, és abban is mélyen hitt, hogy az öröm, melyben része volt, csak elõjátéka egy sokkal nagyobb dicsõségnek, mert istene tartotta magánál az õ szívét, s így semmilyen más vágy nem juthatott be oda. Ennek okán a boszorkányok gyakorta jutottak akasztófára vagy karóba húzták õket úgy, hogy közben istenüket dicsõítették, és lelküket az õ szolgálatára ajánlották, azzal a szilárd hittel, hogy a halál csak átlépés egy örök életbe, melyben soha nem válnak el többé tõle. Sok közülük fanatikus és látnok volt, azokra a keresztény mártírokra emlékeztetnek õk, akiket a boszorkányvadászok pedig a legnagyobb tisztelet hangján emlegettek.

Egy másik fontos észrevétel, hogy a boszorkányok tanúságtétele a perek alkalmával többé-kevésbé egységes jellegét tekintve, ez annak tulajdonítható, hogy az inkvizítorok közzétették azon kérdéseket, melyeket minden bíra alkalmazott a hasonló perek során; röviden szólva, a tanúvallómások nagy része értéktelen, mivel rávezetõ kérdésekre elhangzott válaszok voltak. Az ellenkezõk semmilyen magyarázatot nem adtak arra nézve, vajon az inkvizítorok hogyan jutottak a kérdéseknek e sorozatához, sem nem létezett semmilyen parancs vagy utasítás, mely minden inkvizítorra nézve megadta volna az eretnekség részleteit, melyeknek gyökerestül való kiirtására hivatottak volna; azoktól kellett megszerezniük az információt, akik visszavonták állításaikat, és felhasználniuk azután ezeket a vádlottak ellen; majd más bírákat eligazítaniuk az eretnekség hitével és rituáléival kapcsolatosan, hogy õk is felismerhessék azokat és ennek megfelelõen cselekedjenek. Az ellenzõk úgyszintén elsiklottak azon tény felett, hogy minden vallás hívei, mikor hitükben próbára teszik õket, hasonlóképp nyilvánulnak meg a kultusz tekintetében, gyakran csak kis, helyi eltérésekkel. Ha a boszorkányok vallomásai és hite jelentõsen eltért volna minden egyes térségben, az prima facie bizonyíték lett volna arra nézve, hogy nem létezett jól körülhatárolható, egységes vallásuk; de épp vallomásaik egységessége utal a valóságra.

Ismét egy fontos észrevétel következik, mégpedig az, hogy a tanúvallomásokat mindig kínzás segítségével csikarták ki, és a szerencsétlen áldozatok folyamatosan vakmerõ állításokra és vádaskodásra voltak kényszerítve. A legtöbb angol perben és sok skót perben sem alkalmaztak kínzást; és csak a tizenhetedik században vezették be a szúrkálást, az éheztetést és az alvás megvonását. Még így is számos önkéntes vallomást tettek azok, akik - akárcsak a kora keresztény mártírok - vakon rohantak sorsuk felé, eltökélvén, hogy meghalnak hitükért és istenükért.

De amennyiben a vallomások egy része kínzás hatására és rávezetõ kérdések eredményeképp született is, még mindig számos olyan részlet áll fenn, melyet nem lehet csak úgy félremagyarázni. Többek között szoros kapcsolat áll fenn a boszorkányok és a tündérek között annak tekintetében is, hogy a Covenekben a tizenhármas számhoz annyira ragaszkodtak, a házi familiárisok széles földrajzi elterjedésében, az állati alakváltások bizonyos formáinak kerülésében, a személynevek korlátozottságában a nõnemû boszorkányok között, és néhány korai istenség nevének továbbélésében.

Angliában a boszorkány legális kivégzési módja az akasztás volt; a halál után a testet elégették és a hamvakat szétszórták. Skóciában az volt a törvény, hogy a boszorkányt karóba kellett húzni és testét elégetni, de létezik néhány feljegyzés arról is, hogy az áldozatot élve elégetésre ítélték. Franciaországban az elevenen elégetés volt az egyetlen lehetséges büntetés.

Azon esetekben, amikor a köznép haragja a törvény kezétõl függetlenül sújtott le bosszújával a boszorkányra, szörnyû jelenetekre került sor; de ezek kivételek voltak, és pusztán a téma legális vonatkozásait vizsgálva azt találhatjuk, hogy a boszorkányoknak korrekt tárgyalásuk volt a korszak módszereit figyelembe véve, és büntetésük is megfelelt a törvénynek. Létezett azonban egy különlegesen népszerû módja a boszorkánysággal gyanúsított személyekkel való bánásmódnak, mely annyiban érdekes, hogy mutatja egy legális eljárás továbbélését, törvényeit tekintve elavult volt, de mégis teljes erõvel fennmaradt a nép körében. Ez pedig a vízpróba. Etelsztán Törvényeiben az eljárás teljes részletességgel le van írva: miután a vízpróbának alávetendõ személyt imákkal és böjtöléssel megfelelõen elõkészítették, megkötözték a jobb hüvelykjétõl kezdve és a jobb nagylábujjánál befejezve, majd vízbe dobták megfelelõ imák kíséretében a Magasságoshoz, hogy nyilvánítson igazságot; ha elsüllyedt, akkor ártatlannak találtatott, míg ha lebegett a víz színén, akkor bûnösnek. A boszorkányokat is hasonlóképp tették próbára, azzal a különbséggel, hogy õket "keresztben" kötözték meg, azaz a jobb hüvelyktõl a bal nagylábujjig, majd a bal hüvelyktõl a jobb nagylábujjig. Oly nagy volt az ezen tesztbe vetett hit, hogy számos, boszorkányság vádjával gyanúsított asszony egyenesen ragaszkodott ahhoz, hogy alávesse magát a próbának, melyet gyakran nagyon ünnepélyesen és tisztelettudóan hajtottak végre a plébánia lelkésze és más jelentõs személyek felügyeletével. Hacsak nem merült fel más, komoly kifogás az asszony személye ellen, akkor lebegésének ténye önmagában nem szította fel a közösség haragját ellene, és utána hazatérhetett otthonába; Coman özvegyet például három különbözõ alkalommal is alávetették a próbának saját kérésére.

A tizenhatodik és tizenhetedik század teológusai igen jártasak voltak a meggyõzõ bizonyítékok terén, melyek tanúsították, hogy elkötelezett, gyakorló keresztények is jelen voltak a Szabbaton, részt vettek a szertartásokon, és imádták a boszorkányok istenét. Az inkvizítorok felismerték ezt a tényt, és könyveikben számos oldalt szenteltek a téma megtárgyalásának, különösen a keresztény papok esetében, s végül arra a következtetésre jutottak, hogy ha egy pap csupán elment a Szabbatra, de semmilyen körülmények között nem töltött be semmilyen hivatalt, akkor szent jelleme megõrizte õt a gonosztól. A református teológusok, akik nem tudták hasonló könnyedséggel elfogadni a papság szentségét, és vágytak is arra, hogy a világi elkötelezettség számára is találjanak valamiféle elszámoltatási eszközt, ragaszkodtak ahhoz az elmélethez, hogy az Ördög saját céljai érdekében jó keresztények alakját is képes felvenni, hogy félrevezesse a boszorkányokat. Ezen kifogással sokszor sikerült a vádlottaknak megmenekülniük, ha a kivizsgálók vallásos lelkészek voltak, de semmit sem értek vele abban az esetben, ha a per bíróság elõtt zajlott, és bizonyítást nyert résztvételük egy törvénytelen gyûlésen. Lord Coke meghatározása a boszorkányról jól összegzi a törvényt a tárgyra vonatkozóan: "A boszorkány olyan személy, ki az Ördöggel tárgyal, tanácskozik vele vagy cselekedik általa", és bármely személy, kinek bizonyítottan volt ilyen kapcsolata, fõbenjáró bûnösként volt elítélve. Ennek a ténynek köszönhetõen, mint ahogy a boszorkányperek számos tanulmányozója is megállapította, a boszorkányt gyakran akkor is elítélték, ha képességeit jóra használta, és nem gonosz célokból; gyógyítani a betegeket, és nem pedig betegséget idézni. Ha bizonyítást nyert, hogy tudását az Ördögtõl szerezte, akkor megszegte a törvényt, és meg kellett halnia.

Fordította: Osara LaMort