Osara: A litvánok tûzrítusai

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a szerzõ és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

Romuva, a Baltikum pogány vallása, a helyi spirituális tradiciók továbbélése, mely az õsi európai és indo-európai kultúrkörre épül. A mai Romuva mozgalmak célja az õsi litván hit felélesztése és továbbvitele.

A Romuva rítusokban a Dainos (kántálások) különleges szerepet játszanak. A Daina szó "dal"-t jelent, a litvánok pedig úgy tartják, országuk a dalok földje. A Daina az élet dala, a nép vitalitását, esszenciáját hordozza. Öregek és fiatalok, férfiak és asszonyok, mind énekelnek, amikor dolgoznak, ünnepet ülnek vagy gyászolnak. A dalok generációról generációra kincsként hagyományozódtak.

A Romuva rituálék gyakorta egy speciális fajta dallal kezdõdnek, melynek neve Sutartine. A Sutartine egy, a Baltikumra különösen jellemzõ, polifón kánon, szokatlan hangzatokkal. A rituális kántálásoknál meglehetõsen megszokott, hogy misztikus szövegeket tartalmaznak, archaikus szimbólumokkal. Elõfordulnak bennük olyan szavak is, melyek jelentése nem ismert a litván nyelvben, és csak ezekre a szövegekre jellemzõek, olyanok, mint "dobylio", "tuta", "lylio", "sadula", "gadula".

A Romuva vallás szinte minden természeti jelenséget és tárgyat - a folyókat, forrásokat, fákat, köveket - szentként kezel, megõrizve ezzel a "szentség"-nek az õsi idokben hordozott, spirituális erõt és hatalmat magába foglaló jelentését. Megszemélyesítik az univerzum misztikus, teremtõ erõit, melyeket megtapasztalva és megértve az ember folyamatosan formálódik, és közelebb kerülhet az istenség megtapasztalásához.

A neves litván történész, Daukantas azt irta, hogy a teremtõ istenségnek számos neve volt a balti népek körében. Ennek a teremtõ erõnek a kiáradása következtében jött létre a világ, mely formálódása, növekedése során nem vesztette el õsi forrásból eredõ gyökereit, s ezért leginkább fa formájában képzelhetõ el. A világfa sámánikus eredetû, õsi koncepciója tehát a litvánok körében is erõteljesen megjelenik. A litván aratóénekekben igy énekelnek:

"Nyárfa állt az út szélén,
Ó, ragyogó rozsszál,
Gyökerekbol a zengõ citera,
Ó, ragyogó rozsszál,
Középrõl a zümmögõ méhek,
Ó, ragyogó rozsszál,
Tetejérõl sólyom gyermekei,
Ó, ragyogó rozsszál,
Fivérek lovagolják
Ó, ragyogó rozsszál,
Álljatok meg, ifjú fivérek,
Ó, ragyogó rozsszál,
Lássátok a sólyom gyermekeit,
Ó, ragyogó rozsszál,
Hallgassátok a zümmögõ méheket
Ó, ragyogó rozsszál,
Hallgassátok a zengõ citerát
Ó, ragyogó rozsszál,
A méhek drága anyánknak zümmögnek
Ó, ragyogó rozsszál,
Sólyom gyermekei - testvéreinknek.
Ó, ragyogó rozsszál"

Ez a dal a Romuva világfát irja le. A gyökerek - az alvilág, a holtak, a múlt, a víz - a kezdet, az élet forrása. A citera zengése a gyökereknél az õsi bölcsek és a holtak világának hangja. A zümmögõ méhek a közepén, a fa törzsén a munkálkodó emberek világa. A fa tetején a sólyom gyermekei a mennyek, a harcosok és hõsök világa. Élet és halál ily módon kapcsolódik össze. A fa elhullajtja ugyan õsszel leveleit és álomra hajtja fejét télen, az élet mégis tovább buzog benne, lelke élõ marad. Ilyen az ember is - megszületik, meghal és újjászületik. E himnusz fõ mondanivalója ennek a körforgásnak és a három szint között rejlõ harmóniának a megértése.

Az õsök tisztelete a rájuk való emlékezést jelenti, és annak a kihangsúlyozását, hogy bár eltávoztak az élõk közül, a kapcsolat közöttük és családtagjaik, rokonaik, szeretteik között továbbra is élõ marad. A nyelv, a dalok, a szokások mind ennek a kapcsolatnak a részei. Litvániában azt mondják, hogy "a holtak lelkei élõ rokonaik és szeretteik õrzõi, különösen a szülõk, akik haláluk után is vigyáznak elárvult gyermekeikre". A holtak úgyszintén felügyelnek a mezõkre, szántóföldekre és veteményesekre. Az élõk és holtak közti kapcsolat töretlen, a természeten és a földön keresztül erõsen fennmarad.

A tûzrítus a balti népek legfontosabb ünnepe. "Ez a nap minden litván számára szent. Egyetlen más jelenség sem kapcsolható olyannyira a valláshoz, mint a tûz. Csak a láng vezetheti a bölcsességet a spiritualitás ösvényére" - irta a jeles litván filozófus, Vydunas.

Minden litván ünnep alapvetõ eleme a tûz (ugnis), akár oltáron égõ gyertyát gyújtanak, akár máglyát raknak. Az õsi idõkben a balti népekeket tûzimádónak tartották. Vilnius közepén, Sventaragis völgyében az Örök Láng lobogott. Minden háztartásban volt tûzrakó hely, melyet a család minden tagja tisztelt, de az anya gondozta és õrizte a benne lobogó tüzet. A tûznek sokkal nagyobb jelentõsége volt, mint csupán a meleg és fény forrása. Szimbolizálta a töretlen köteléket a család és õsei között. A közösség Örök lángja nemcsak annak tagjait fogta egységbe, hanem az egész törzset is egyesitette az õsök szellemeivel, akik az istenek között élnek. Hosszú generációkon keresztül hitték a litvánok, hogy a holtak tovább folytatják életüket a házi tûzhely tüzében.

"Egész Litvániában szentnek tartották a tüzet. Tisztelni kellett, és tisztelettel viselkedni vele. A szenet takaros halomba kellett rendezni. A tüzet csak hideg és tiszta vizzel lehetett kioltani. A tûzzel nem lehetett tiszteletlenül bánni, beszennyezni, ártani neki. Az emberek nem köphettek a tûzbe, tilos volt rugdosni vagy rálépni. Mindezeket bûnös cselekedetnek tekintették, és az efféle tettek büntetést vontak maguk után, akár még az illetõ életében, akár halála után." (J. Balys: A litván folklór kincsesládikája, 1951)

Az ünnepnapokon az izzó széndarabot vagy hamut tilos volt eloltani, mert ez bûnnek számitott - addig kellett várni, míg a tûz magától kialszik. Amikor sóval hintették meg a tüzet, és az ropogni kezdett, azt mondták: "Szent Gabija, fogadd táplálékod." Ismeretes volt az a kifejezés is, hogy "ágyat késziteni a tûznek", ez azt jelentette, hogy kövekkel gondosan körülrakták a helyét, és hamuval öntötték körbe. Hozzá volt egy másik mondóka: "Szent Gabija, kovácsolt - pihenj le, lángoló - ragyogj!"

Amikor a házban meggyújtották a tüzet, minden jelenlévõnek csendben kellett maradnia, és nem szabadott hátat forditania a tûzrakó helynek közben. Egy csésze tiszta vizet helyeztek a tûz közelébe, hogy "a szeretett kis tûz tisztálkodhassék". Ehhez is mondtak mondókát, például ilyesfélét: "Ugnele, Ramute, szent Gabija, husitonk, légy csendes, légy sebes, örökkön örökké."

Gabija, a tûzistennõ kultusza az õsi idõkben ered. Idõnként macska alakban ábrázolták, vagy vörösbe öltözött nõi alakként, aki néha szárnyakat is visel. Kultuszának "fõpapnõje" hagyományosan mindig a törzs, a nemzetség elsõ asszonya volt.

A Gabija név az apgaubti, "letakar" igébõl ered. Ez arra a folyamatra utal, amikor Gabiját az "ágyba fektetik", melyet gondosan "megvetnek" szénnel és hamuval az éj idejére, és csendes imákat suttognak az Istennõnek, hogy "maradjon veszteg és ne kószáljon el onnan". Ez a szertartás a ház úrnõjének tisztje volt minden este. Az imát minden asszony anyjától tanulta, és leánygyermekének adta tovább. Ezeket ismételgetve szeretetteljesen és gondosan letakarta a parázsló széndarabokat. A gondatlanság vagy a tûzzel való tiszteletlen bánásmód katasztrófát jelenthetett a családnak - a heves északi szelektõl fellobbant láng könnyen leéghetette az egész kunyhót, sõt tovább terjedhetett a törzs többi tagjának otthonára is.

Gabiját hagyományosan sóval és ételáldozatokkal kell táplálni. A házitûzhely tüze minden családi ritusnak középpontja volt, melyeket a családfõ vezetett (a ház úrnõje, vagy a legidõsebb férfi a házban). A litván rituálék mindig a tûzistennõ megidézésével kezdõdtek, mert jelenléte nélkül az egész ceremónia értelmetlen. Az istennõ elfogadja az áldozatokat, és cserébe egyúttal közvetitõként is muködik a család és a többi istenség között. Gyógyitó, védelmezoõ és tisztitó hatalmat is tulajdonitottak neki.

Késõbb, amikor a litvánok népe egyre nagyobbra nõtt, már külön papság is kialakult Gabija kultusza körül, papnõit vaidilutes néven tisztelték, õk gondozták és õrizték a szent lángot.

Február hónapban több nap is szent a tûzistennõnek. Másodika Perkunas napja. A litvánok ezen a napon egy kis viaszgyertyát, a perkunine-t (Perkunas gyertyája) hajtogatnak, méghozzá úgy, hogy a viasszal átitatott vásznat egy kis darab fa köré tekernek. A vászon az élet szimbóluma, a gyertya az örökkön égõ tûzé. Perkunas gyertyáját gyújtják meg azután a haldoklók mellett, temetések alatt, vagy védelemül villámcsapás és más természeti katasztrófák ellen.

Február 5 Gabija napja. Ekkor a Perkunine gyertyát háromszor körülhordozzák az asztal és a tûzhely körül. Majd minden családtag keresztvetéssel megáldja a tüzet - a kereszt szimbóluma a litván hitben Perkunas jele. Ez a rituálé "a tûz megerõsitése" néven ismert.

A rituális tüzet vagy kõbõl rakott tûzhelyen, vagy az oltáron gyújtották. Jóféle tölgyhasábokat válogattak gondosan a tûz megrakásához. Miközben meggyújtották a tüzet, az alábbi Sutartinét kántálták:

"Ég a tûz. Tuta tuta,
Gabija ég...
A dombon,
A hegyen
tûz Gabija,
Fénylik, amint meggyullad,
Elporlad, ha letakarják,
Zemynele, drága föld,
Gyermekeid vagyunk,
Saule, nap, drága anyánk,
Leányaid vagyunk,
Menuo, hold, drága apánk,
Fiaid vagyunk,
Csillagok, drága nõvéreink,
Nõvéreitek vagyunk,
tûz Gabija,
Fénylik, amint meggyullad,
Elporlad, ha letakarják,
Adj nekünk erõt,
Egyesits minket,
Zemynele, drága föld,
Segits meg bõséggel,
Laima, sors-osztó,
Áldj meg minket."

Ezután a rituálé minden résztvevõje egyenként megközeliti a tüzet, kifejezi jó szándékát és kéri, hogy erõsödjön a kapcsolat közötte és az istenek, valamint az õsök között a tûzön keresztül. Ezután áldozati ajándékokat dobnak a tûzbe: kenyeret, magvakat, sót, virágokat. Majd megkerülik a tüzet háromszor, a nap járásával megegyezõ irányban, energiagyûjtés céljából.

A tûz a naptári ünnepekben

A tûz imádata, a tûz rítusai jól megfigyelhetõek a naptári és családi ünnepekben. Két fontos ünnep, a Kucios és a Kaledos jelzi az év végét, mikor a világ visszatér a sötétségbe és a nemlétbe. Azonban, mint ahogyan a halál a születés kezdete, ezen két ünnep is a természet újjászületésének és a Nap visszatérésének hírnöke. A litvánok szignifikánsan megkülönböztetik a két ünnepet egymástól, egyiket december 24-én, másikat 25-én ülik, számos, rituális szokás keretében.

Az indo-európai népek hagyományosan olyan rítusokkal és történetekkel köszöntik az új évet, melyek a világ teremtését szimbolizálják.

A felnõttek úgy kezdik a felkészükést Kuciosra és Kaledosra, hogy cseresznyeágat helyeznek vízbe azon a napon, mikor a medvék megkezdik téli álmukat, s mely a néphit szerint a tél elsõ napja. Az ágak gyökereket eresztenek, mire eljõ az ünnepek ideje. A gyerekek játékokat játszanak, melyek a magvak vetését szimbolizálják, a lányok pedig az aratást játszák el, és kendermagokat hintenek, hogy álmokat hozzon jövendõ férjükrõl.

Az õsi naptári ünnepek azért is különlegesek, mert segítenek az embereknek megtapasztalni az élet fõ misztériumait - születést, felnövést, öregkort, halált. A naptár változásaival az ember megéli az élet körét, és felkészül a másik oldal útjára. A népdalok és népi rítusok felfedik az élet körének titkait. A világ teremtését ünnepli az õsi litván, karácsonyi ének:

Körtefa áll a mezõ közepén, Kaleda
Ó, és lehullott a szikra, Kaleda
Ó, és a kék tenger kiöntött, Kaleda
Ó, az a tenger - hajó ring, Kaleda
A hajón egy szék áll, Kaleda
A széken egy lány ül, Kaleda

Ez egy dél-litván, a téli napfordulóhoz kötõdõ dal. A kaleda szó utal a téli napéjegyenlõségre. Gyertya ég a körtefán: a világfa szimbóluma. A gyertya lángja a szent oltár tüze. Lehull a szikra, tenger kél belõle: a szent vizek megmozdulnak, felébresztik az élet hatalmas erejét. A dalt hagyományosan a téli napforduló napján énekelik, mikor meggyújtják az új év új tüzét.

Téli ünnepek

Kucios a holtak és élõk egyesülését ünnepli, és az élet minden formáját. A házat ilyenkor különleges módon készítik elõ. A család kis, szimbolikus fészkekkel díszíti az otthont: fából, szalmából készült madarakat, és tojáshéjakat helyeznek el szalmából font kosárkákba. Ezek a fészkek, és a számos, égõ gyertya idézi a holtak szellemeit (vele), akik egy asztalhoz ülnek, melyen kenyér, só és Kucia kenyér áll. A Kucia gabonamagvakat tartalmaz, melyek az újjászületést és a gyógyulást szimbolizálják: fõtt búzát, árpát, borsót, babot, rozst, kendermagvakat - ezeket keverik el dióval és mézes vízzel. A Kucia élteti az õsök szellemeit éppúgy, mint az élõket. Az élõk egy másik asztalnál ülnek, melyet szalmával és asztalterítõvel fednek. A régi idõkben ezen a napon még a padlót is szalma fedte. Az asztal díszítései az életerõt szimbolizálják; többek között egy csokor, csépeletlen rozs, melyet a család a következõ napon almafák törzse köré köt.

A Kucios mindenképp esti ünnep, akkor kezdõdik, mikor az esthajnalcsillag felkel az égbolton. Mielõtt összegyûlnének a rituális asztalnál, mindenki szaunázik, találkozik a szomszédaival, és megbocsát ellenségeinek. Az õsi idõkben a család feje magas sarkú, fekete csizmát, széles, fekete övet (juosta), és nagy karimájú, fekete kalapot öltött, majd háromszor körbejárta a birtokot. Csak azután lépett be a házba, mikor már a család többi tagja mind megérkezett. A kérdésre: "Ki van ott?" így válaszolt: "A legkedvesebb isten (Dievulus) a Kuciával bebocsáttatásért könyörög."

Miután a család összegyûlt, a legöregebb férfi vagy nõ elmondja a hagyományos áldást, megtöri a Kucia kenyeret, és szétosztják egymás között. A tizenhatodik századi történész, Praetorius szerint a család minden tagja egy cipót helyez a padlóra, a következõ ima kíséretében: "Zemepatis (a háztartás istene), köszönjük a jó kenyeret, amit adtál nekünk. Segíts nekünk, hogy dolgozhassunk a mezõkön, miközben áldunk téged, hogy Zemynele (a Földanya, Zemepatis novére) továbbra is elhalmozzon minket ajándékaival." Majd mindenki felemeli a kenyerét az ég felé, és így szól: "Táplálj minket!"

A Kucia kenyér elfogyasztása után mindenki sört iszik, és néhány cseppet a padlóra önt a vele, a holtak szellemeinek tiszteletére. Lakoma következik, mely régen a Kucios hagyományai szerint tizenhárom fogást tartalmazott, a tizenhárom holdhónap jelképeként. A szoláris naptár elõtérbe kerülésével ez tizenkettõre változott. Az étel nem tartalmazhat húst vagy tejet. A legszokványosbb étkek ilyenkor a Kucia, a Kisielius (tozegáfonyából készült lekvárféle), forró céklaleves, gombás gombócok, káposzta, hal és egyéb tengeri finomságok.

Az állatok is részesülnek a ceremóniából, mivel ezen a napon ugyanazt az ételt eszik, mint az emberek. Mikor az ember és az állat még ugyanazon fedél alatt élt, az asztalról etették az állatokat. A tanyákon az emberek mind a mai napig az állatoknak adják a Kucios maradékát. A családok még a méhekkel és a gyümölcsfákkal is megosztják a lakomát.

A vacsora után, miközben mindenki az asztalnál marad, a gyerekek szalmaszálakat huzigálnak ki az asztalterítõ alól. A hosszú szál hosszú és eredményes életet jelent. A felnõttek szintén számos módon mondanak közben jövendõt egymásnak. Ezek után a családtagok jókívánságaikkal köszöntik egymást, miközben magvakat hintenek a kandalló tüzére, mely az otthon szentségét szimbolizálja. Minden, tûzbe vetett mag jólétet és gyarapodást hoz. A család rituálisan eléget egy nyírfatuskót is a tûzben, mely az óév jelképe.

A Kaledos boldog, hangos rítusai a Nap (Saule, Nap Anya) újjászületését ünneplik. Az emberek a nap képmásait hordozzák végig a mezõkön és a városokon, mindenkinek bõséget és jólétet kívánva. A litvánok úgy tartják, hogy minden kívánság, melyet Kaledos napján mondanak el, valósággá válik.

Tavaszi ünnepek

A tavasz Perkunas, a Villámlásisten napjával kezdõdik. Az elsõ napon, mikor Perkunas lesújt, az egész föld megremeg, és felébred a természet. A fu mövekedésnek indul, csakúgy a magvak, a fák, s minden élet. A lányok, akik szép virágokat akarnak kertjükbe, közvetlenül az elsõ villámlás után kezdik ültetni a magvakat.

A litvánok úgy tartják, hogy ha az elsõ villámlás után megfürdenek egy tóban vagy folyóban akkor egészségesek és erõsek lesznek. Ha olyan vizet isznak, melyet nem áldott meg Perkunas, az betegséget hoz. Mielõtt Perkunas megáldotta volna a földeket, tilos mezítláb járni, a földre feküdni, vagy sziklákra telepedni. A villámlás elõtti földön tüzet égetni szintén tiltott cselekedet, és eredményeképp a feldühödött Perkunas porig égetheti a vétkes otthonát.

A tél régi tüze elûzetett, és az új tavasz tüze lobban lángra. A tüzet Perkunas oltáráról viszik haza az emberek otthonaikba.

Az erdõbõl verbákat visznek haza: fûzfaágakat, melyeket vörös vagy hímzett szalaggal kötnek át. A verba mágikus tulajdonságokkal rendelkezik, az élet és a növekedés erejét hordozza, és megvédi a házat a betegségektol, ezért az emberek feldíszítik velük otthonaikat.

Velykos idején, mikor a temetõket látogatják a litvánok, a verbákat a sírokra helyezik. A verba védelmet, megújulást és megtisztulást is hoz. Még a forrásokat is verbával varázsolják el: verbát tûznek a földbe, a víz mindkét oldalára. Mikor a verba elszáradt a házban, eltávolítják száraz leveleit, csak az ágat hagyják meg. A leszedett részeket egy zsákban õrzik, és késõbb füstölõként égetik Perkunas tiszteletére, vagy valaki halálára.

Margutis a természet újjászületésének ünnepe, az élet szent forrásának tisztelete. Az ünnepek alatt tojásokat (marguciai) festenek. Az elsõ tojások mindig pirosak, késõbb jelképek sorával díszítik õket, majd a fenyõfákat ékítik velük. A litván néphit szerint Velyke, az öregasszony hozza a kisgyereknek a tojásokat korán reggel, és az ablakpárkányra helyezi õket.

Nyári ünnepek

Június vége felé, a nyári napéjegyenlõség idején, mikor a legrövidebb az éjszaka, a litvánok a Rasa ünnepét ülik. A Rasa jelentése harmat, melyet az õsi idõkben az életerõ elemi megnyilvánulásaként tiszteltek, s úgy tartották, hogy a napéjegyenlõség reggelén isteni tulajdonságokkal bír.

Daukantas így írt: "Az ünnep ideje elõtt minden, mi csak létezik a nap alatt, a szent folyókhoz és tavakhoz járult fürdeni, hogy megifjodjék, s ha valaki gondosan követte a rítust, akkor bölcsességet és tisztánlátást nyerhetett általa. Nincs boldogabb ünnep, mint a Rasa, mert, mint ahogy mondják, annak reggelén a Nap kel táncra."

A néphit szerint Rasa idején a gyógynövények is különleges erõvel és hatalommal rendelkeznek. Rasa estéjén a fiatal nõk gyógynövényeket gyûjtenek együtt (kupoliauti). Ezért az ezen estén szedett gyógynövények neve Kupoles, mely szó gyökere a kupeti - egészségesen noni, kirügyezni fogalmára vezetõdik vissza.

A kupole nem más, mint egy ágas-leveles pózna, melyet a rituális tér közepén helyeznek el. A pózna teteje háromágú. Kelet-Litvániában ennek úgy magyarázzák a jelentõségét, hogy a pózna csodás jelenséget mutat, egyik ága úgy virágzik ki, mint a Nap, a másik mint a Hold, a harmadik pedig, mint a Csillagok. A fiatal, házasodni akaró lányok ilyenkor játékosan jósoltak maguknak: háttal álva a kupolénak, koszorút hajítottak át a fejük felett, abban reménykedve, hogy ráakad a kupole egyik ágára. Ahányszor próbálkoztak a sikeres dobással, annyi évnek kellett eltelnie, míg férjhez nem mennek.

Rasa a koszorúkészítés ünnepe is. A szûzek mágikus növényekbol fonnak koszorút, és homlokukra helyezik. Koszorúk díszítik a házakat, ajtókat, kapukat is. A férfiak tölgykoszorúval ékítik fejüket. Az éjjel idején végül mindenki a szent folyók és tavak partjára siet, és a víz tetejére helyezi koszorúját, melyekre meggyújtott gyertyákat erõsítenek. Ha egy férfi és egy nõ koszorúja együtt lebeg, azt jelenti, hogy egy pár lesznek.

Póznákból kapukat is állítanak, tetejére a megfelelõ rúnát helyezik, és zöld növényekkel díszítik. Minden ember, aki átlép a kapun, a Rasa rítusok részesévé válik. A kapuk és a fiatal férfiak körül szûzek táncolnak. Mind meghajolnak és üdvözlik egymást, miközben áthaladnak.

A "régi tüzet" vízzel kioltják, és új, szent tüzet gyújtanak. Az aukurast, a rituális tüzet megfelelõen köszöntik. Elköszönnek a lenyugvó naptól, és koszorúkat helyeznek a tûz mellé a természet tiszteletére. Az újonnan házasodtak hazaviszik a tüzet otthonaikba, hogy áldást kapjanak, s amikor beköszönt az éj, "napkerekeket", tüzes, fonott kerekeket gurítanak le a hegyek oldalán.

Rasa éjszakája ünnepléssel, tánccal, lakomával telik. A végén mindenki köszönti a hajnalt, a felkelõ napot, és dicsõíti táncát.