Valiant: Az élet útvesztõje, avagy a labirintusjárás és eredete

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a szerzõ és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

Mi a labirintus?

A labirintusok nem útvesztõk. A különbség az, hogy a labirintusban egyetlen út vezet a középpontba és kifelé, tehát nincsenek vakvágányok vagy zsákutcák. Az út kanyarog, és többször visszafordul, látszólag távolodik, mielõtt elérné a középpontot. A középpontba érve egyetlen út vezet kifelé. Ilyen módon, szimbolizálhat akár egy elõre elrendelt végcélt (pl. zarándokút végcélja, vagy önmagunk, valódi énünk megtalálása), vagy akár az életutat a születéstõl a spirituális ébredésen át a halálig, belsõ út, amely a holtak világába vezet, és lehetõvé teszi, hogy az élõk kapcsolatba lépjenek a holtakkal; másfelõl beavatási jellegû út, ahol a "szent középpont" hozzáférhetetlen marad a be nem avatottak számára.

A labirintus eredete

A labirintus formája több, egymáshoz kapcsolódó spirál alakzatból alakult ki. Az õskortól, napjainkig világszerte számos kultúrában jelen van.

Eredetileg feltehetõleg azt az utat szimbolizálta, amely az elhunytra vár a túlvilágon. Ez figyelhetõ meg az i. e. 3000 elõtti idõbõl ránk maradt írországi Newgrange megalitikus folyosósírjának díszítésein, valamint a máltai Tarxien templomában, ahol többször is elõfordul a három összekapcsolódó spirális minta. Valamivel késõbbiek az Egyiptomban talált, kezdetleges labirintusnak tartott díszítmények.

A bronzkor és a vaskor között sziklarajzokon találkozhatunk ilyen ábrázolásokkal.

A tengerentúlon ugyanúgy megjelentek a labirintusábrázolások, mint Európában. Az amerikai õslakók kultúrájában rendszeresen találkozhatunk például egy igen népszerû labirintusábrázolással, az O'odham népek mitológiájából. Itt rendszerint egy figurát is ábrázolnak a labirintus bejáratánál, õ I'ithi, aki errõl a világról az embereket az alvilágba szállítja.

A Minótaurusz klasszikus legendája és annak ábrázolásai i. e. 1300 és i. e. 250 közötti idõszakban terjedtek el Görögországban, illetve az egész mediterrán térségben. (A legenda szerint a labirintust Daidalosz építette Minósz krétai király parancsára knósszoszi palotájában, hogy ide zárhassa Minótauruszt, az ember testû, bikafejû szörnyet.)

Ebben az idõszakban a labirintusok ábrázolása és szimbolikája is megváltozott, összetettebb lett. Az ekkori labirintusábrák kör alakúak, egy, vagy több nyílással, ahonnan hét, illetve több gyûrûbõl álló spirál vezet a kör középpontjába, ahonnan az ellenkezõ irányba haladva lehet kijutni.

A IV. századtól kezdve a labirintusok a keresztény szimbolika részévé is válnak, az Istenhez vezetõ nehéz út jelképeként. A luccai székesegyház márványfalára is szép labirintust faragtak, a Minótaurosz mítoszát idézõ felirattal; a hívek ujjukkal "járták végig" a labirintus útvonalát, s közben imádkoztak. Angliában és Spanyolországban is sok templomban volt labirintus.

A reneszánsz korban kezdett a spirituális jelentõségük háttérbe szorulni, ekkoriban kezdett talizmánon, játékok színhelyén keresztül "egyszerû" kerti díszítõelemmé válni sövény- és gyeplabirintusok formájában.

Napjainkban számos helyen találhatunk meditációra alkalmas labirintusokat, kezdve a középkori katedrálisok padlójába foglalt labirintusokkal, de számos helyen a szabad ég alatt díszítési vagy direkt meditációs céllal készített labirintusokat is találhatunk.

Hogyan járjunk labirintust?

Tulajdonképpen nincs kimondott, szigorú szabálya a labirintusjárásnak, azonban van néhány alapelv, amit érdemes figyelembe venni.

Lassan, nyugodtan lépjünk be a labirintusba, tudatunkat lenyugtatva. Figyeljük a tudatunkat, miközben lassan és megfontoltan lépkedünk. Hagyjuk, hogy felmerülõ gondolataink, felismeréseink vezessenek, de elõre megfogalmazhatunk egy kérdést is, amin meditálni szeretnénk. A labirintus középpontjába érve meditálhatunk a végcélunkon vagy az idõközben kapott válaszokon. Végül a visszautat is lassan, megfontoltan tegyük meg, meditálhatunk a világba visszavezetõ utunkon, végül a válaszokat megkapva elhagyhatjuk a labirintust.