Interjú Gerald Gardnerrel a The Daily Dispatch újságban
(1954. augusztus 5)



"Igen! Castletown, szerda éjjel.
Az én időmben egész kevés witch-el találkoztam. Mind kincskeresők, csalók, szívtiprók. Most pedig beszéltem egy FÉRFI-val, aki magát witch-nek nevezi.
Különös élmény volt. Soha nem fogom elfelejteni sem szögletes arcát, sem szúrós, kék szemeit. Sem az interjú körülményeit.
Manxland néphiedelme gazdagon tartalmaz tündérekről, boszorkányokról, és a völgyekben élő "aprónépről" szóló történeteket. De egyetlen, huszadik századi, élő ember nem merte beismerni: "Witch vagyok." Senki, kivéve Gerald Brosseau Gardnert. Azt mondja, hogy a filozófia doktora, mely tiszteletbeli címet a Szingapúri Egyetem adományozta neki húsz évvel ezelőtt.
A nap már lenyugodott, és hideg este volt, mikor a vidéken autóztam, hogy végül megálljak egy négy szobás kunyhó előtt, egy szűk utcában.

Wica
Az ajtót egy hat láb magas férfi nyitotta ki. Úgy nézett ki, mint egy jóindulatú nagypapa. Meglepő, fehér haja és Van Dyck szakálla volt. Zöld pulóvert, nyitott nyakú inget, kockás nadrágot és barna cipőt viselt. Így szóltam:
- Gondolom, Dr. Gardner.
- Jöjjön be - invitált. A hangja kedves volt, a modora barátságos.
Visszasüppedt karosszékébe, és megragadta karfáit. Nem tudtam nem észrevenni mélyen ülő, szúrós szemeit. Mindkét kezének gyűrűsujján nehéz gyűrűket viselt; csuklóján bronz karkötőt hordott. Megkérdeztem, van-e még más ékessége. Megmutatta tetovált karjait - egy kígyó, egy horgony, egy sárkány, és egy tőr díszítette.
Itt voltunk tehát, a konyhájában. A kandallóban még nem meggyújtott, nagy fahasábok hevertek. A falakon tőrök, dárdák, s mindenféle egyéb fegyverek függtek.
Egyenesen a közepébe vágtam:
- Ön Witch?
Azt válaszolta:
- Igen, az vagyok. - Azt is gyorsan hozzátette, hogy Witch neve S'cire, és elmagyarázta, hogy létezik férfi és női Witch. Mindkettőt Wicának (ejtsd wika) nevezik.
Ez nagyon érdekes, jegyeztem meg, de nem vagyok már zöldfülű, és számtalan, különböző emberrel volt már dolgom. Nem bánja, ha kérdéseket teszek fel, afféle provokatív tesztelés szinten? Nem, nem bánta.
Azt mondta, hogy Skóciában született, 70 évvel ezelőtt, és a szigetekre négy éve jött lakni. Teaültetvényes volt, majd a Johore kormánynak dolgozott, mint vámfelügyelő.

Tánc a körben
De nézzük a kérdéseket. Az első válasz: "1939-ben avattak Witch-é. Egy covenhez csatlakoztam Angliában. Tizenöt másik Witch volt a tagja. Körben táncoltunk, amiből energiát nyertünk, hogy varázslatokat vigyünk véghez."
- Hány coven létezik Angliában?
- Három - válaszolt. - Házakban és más helyeken találkozunk.
- Másféle rituálékat is végeznek?
- Erről semmit nem mondhatok.
- Vannak más Witch-ek is a Man Szigeteken?
- Erről sem mondhatok semmit. Hogy hogyan tartjuk a kapcsolatot? Levélben vagy telefonon.
- Hogyan öltözködünk, amikor találkozunk? - Nevetni kezd. Nagyon is emberi a nevetése, az a fajta, amit a nyaralóktól hallasz a korzón vidáman sétálgatva.
- De mégis - erőltettem, - hogyan öltözködnek?

Írott könyvek
A Witch megvakarta a szakállát. A nevetése elhalt.
- Egyszerűen - jött a válasz, még mindig kedvesen.
- Mezítelenek?
- Erről semmit nem mondhatok - mondta.
A Witch elmondta nekem, hogy könyveket írt a Mesterségről, és megmutatott egy levelet egy neves, londoni kiadótól, aki elfogadta a munkáját.
- Hány Witch él Angliában?
Egy pillanatra elhallgatott.
- Nem igazán tudom - mondta. - De azt elmondhatom Önnek, hogy soha egyetlenegy Witch sem repkedett a levegőben, míg a repülőgépek meg nem jelentek.
Különleges humorérzéke volt.
- És nem használnak seprűket sem - tette hozzá.
A konyhába belépett egy kellemes arcú, középtermetű, őszülő hajú asszony, Mrs. Dorothea Frances Gardner, a Witch felesége. Huszonhat éve házasok.
Leült egy padra, és kötni kezdett.
- Ön Witch? - kérdeztem.
- Jaj nekem, dehogy - válaszolta. - Soha nem akartam Witch lenni, bár sokkal találkoztam.

Mint a hipnózis
A hölgy biztosított róla, hogy esze ágában sincs félni, bár a férje Witch.
- Hogy lennék megijedve, mikor olyan kedves, kék szemei vannak?
Visszatértem a beszélgetéshez a férjjel. Azt tudakoltam, hogy én is válhatnék-e Witch-é.
- Csak akkor, ha megkedvelünk - válaszolta a szemembe nézve.
Nem, nem képes arra, hogy egyedül végezzen varázslatot. Egy másik Witch közreműködésére is szüksége van hozzá. Nem, egyetlen Witch se merne gonosz varázslatot végezni. Azonnal "a nyakába kapná az összes többi Witchet".
Folytatta:
- A Mesterségünk tulajdonképp olyan, mint a hipnózis. Csak segíteni akarunk az embereknek.
Ennél a pontnál eszembe ötlött a közelgő fociidény. Vajon tudna-e a Witch segíteni valakinek, hogy 75 ezer fontot nyerjen a lottón? Azt válaszolta:
- Ó, nem, nem végezhetünk olyan varázslatot, mely anyagi javak szerzésére irányul, bár a régi időkben minden közösség Witch-ei képesek voltak szavatolni a jó halászatot, a jó vadászatot, és a gabona termékenységét.
Ideje volt, hogy a téma könnyedebb oldalát is szóba hozzuk.
- Vannak gyönyörűséges Witchek?
- Sokan, tizenhat évtől felfelé.
- Randevúznak a fiatalemberekkel?
- Igen.
- Megengedik nekik, hogy jó-éjt puszit adjanak?
- Persze, ha tetszik nekik a férfi.
- Tudnak olyan varázslatot végezni, hogy a férfiak imádják őket?
- Igen.
- Elmondják az udvarlóiknak, hogy ők Witch-ek?
- Jaj nekem, dehogy!
Gondoljatok erre, férfiak, akár egy igazi Witch-el randevúztatok épp!
Felálltam, hogy távozzak, de S'cire, a Witch meginvitált az emeleti szobába. Egy pajta része volt, egy asztal állt benne, két emelvénnyel, melyre gyertyatartókat helyeztek. A Witch megerősítette, hogy egy rögtönzött oltárt látok.
Vidám színű függönyök takarták a 3 láb vastag téglafalba ágyazott ablakokat.
- Itt dolgozik? - kérdeztem.
A Witch megint nevetett, és ismét csak azt válaszolta:
- Erről semmit nem mondhatok.
Hirtelen észrevettem, hogy egy tőr áll ki a hátsó zsebéből. Lassan elővette. Elmagyarázta, hogy a kör húzására használatos. Kissé eltávolodott az oltártól, én pedig követtem. Megmutatta a kört a padlón.

Witches' Mill
Még egy kérdés.
- Miből él?
Nem habozott válaszolni:
- A Johore kormánytól kapok nyugdíjat, és vannak befektetéseim.
Ő a tulajdonosa a Witches' Millnek is.
Jó éjszakát kívántam a Witchnek. Mosolygott. Azt mondta, reméli, hogy élveztem az érdekes estét. Kiléptem. A levegő csípősebbé vált, az ég sötét volt.
Nem aggódtam, és nem is is voltam összezavart. És bizonyosan NEM voltam megbabonázva!"

Fordította: Osara LaMort

Vissza



A honlapon található, esetlegesen Internetről származó anyagokért csoportunk felelősséget nem vállal.
Az Árnyak újság a Berkano Wicca Tradíció belső kiadványa, a benne található cikkek, írások a szerzők és a Tradíció szellemi tulajdonát képezik,
felhasználásuk a jogtulajdonosok írásos engedélye nélkül minden formában tilos.

Powered by nettarhely.hu