A Farrar-hagyomány: Lughnasadh

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a fordító és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

Lughnasadh jelentése "megemlékezés Lughra". Egyszerűsített formájában, mint Lunasa, az augusztus hónap ír-gall elnevezése. Mint Lunasda vagy Lunasdal, a Lammas (aug. 1.) skót neve; Manx-szigeti megfelelője Laa Luan ys vagy Laa Lun ys. Skóciában az ünnepet megelőző két hetet és az utána következő két hetet luchar néven ismerik, Kerry megyében a Dingle félszigeten pedig a második két hét neve An Lughna Dubh (a sötét Lugh-fesztivál), azt sugallva, hogy "ezen időszak valamiféle holdhoz kötődő időszámítás maradványa, melyet a holdfázisokhoz alkalmazkodva ünnepeltek meg" (Maire MacNeill: Lughnasa ünnepe). Szerte a Brit-szigeteken (nem csak a "kelta övben", de olyan helyeken is, mint Durham és Yorkshire megyék), Lughnasadh népszokásai szinte kizárólag az augusztus elseje előtti vagy utáni vasárnaphoz kapcsolódnak, nem csak a kereszténység befolyásának hatására, hanem azért is, mert ezek emberek nagy számban történő összejövetelét igényelték, s ez csak azokon a pihenőnapokon voltak megoldhatóak, melyeket a keresztény naptár lehetővé tett.

A Lughmasadh hagyományainak továbbélése szempontjából Írország valóságos kincsesbánya, részben azért, mert az ír vidék szokásait kevésbé törölte el a városi kultúra, mint más helyeken, de történelmi oka is van. Azon évszázadok idején, amikor a katolikus vallást tiltották vagy üldözték, az ír parasztság, megfosztatva istentiszteleteik helyeitől, egyre hobban ragaszkodott a kültéren található szent helyekhez, mivel ezek voltak az egyetlenek, mik még megmaradtak számukra. Egy oly sürgető kényszernek engedelmeskedve, mely sokkal régebbi, mint a kereszténység, a papok és a nép együtt mászták meg a szent hegyeket, vagy keresték fel a szent kutakat, hogy megemlékezzenek a Földanya éves ciklusának fordulópontjairól, melyek túl fontosak voltak ahhoz, hogy mellőzzék őket pusztán azért, mert templomaik tető nélkül maradtak, vagy idegen hitvallás foglalta el őket. Olyan hegyek tetején, mint a Croagh Patrick, még napjainkban is ezt teszik. A fentebbiekben idézett Maire MacNeill könyv bámutalos gazdagságban mutatja be a vallás ezen továbbélését - hétszáz oldalnyi népszokás, néphit és legenda található benne, melyet a Nyolc Ünnep egyetlen komoly tanulmányozója sem hagyhat figyelmen kívül.

Ki volt Lugh? Egy Baal / Herkules típusú tűz- és fényistenség; neve feltehetőleg ugyanazon gyökből ered, mint a latin lux, melynek jelentése fény (s melyből Lucifer, a "fényhozó" neve is származik). Nagyjából ugyanazon istenről van szó, mint Baal / Beli / Balor, de ezeknek egy későbbi és sokkal szofisztikáltabb változata. A mitológiában az egyik istenség egy későbbi formával való történelmi helyettesítése (mint például egy invázió vagy valamely technológiai újítás okán) gyakorta gyilkosság, megvakítás vagy csonkítás formájában jelenítődik meg, melyet a fiatalabb isten követ el az idősebbel szemben, miközben a szükségszerű folytonosság úgy marad fenn, hogy a fiatalabb istenség az idősebb fia vagy unokája. (Amennyiben a leigázott istenség egy istennő, akkor gyakran az új jövevény feleségének szerepében tűnik fel ismét.) Így Lugh az ír legendában a Tuatha De Dannan ("Dana istennő népe") vezetője volt, kik a mitológiai ciklus szerint Írország utolsó meghódítói, míg Balor a Fomoriak királya volt, akiket a Tuatha De legyőzött; s ebben a csatában Lugh megvakította Balort. Mégis, a legtöbb változat szerint Balor a nagyapja volt, Dana / Danu pedig Balor felesége. (Ebben az esetben a házasság Balort helyezte alacsonyabb fokozatra, nem pedig Danát.)

Más változatokban Lugh Balor fia. Saját falunk néphite, mint ahogy Maire MacNeill feljegyezte, a következőképp szól: "A Mayo-béli Ballycroyban létezik egy közmondás a villámlással és mennydörgéssel járó viharokról:

'Ta gaoth Lugha Lámhfhada ag eiteall anocht san aer.'
'Seadh , agus drithleógai a athar. Balor Béimeann an t-athair.'
("Hosszúkarú Lugh szele repül a légen át ma éjjel."
"Igen, és apja, Balor Beimann szikrái.")

Lugh tehát maga Balor, új alakban, s minden bizonnyal a technológia forradalmának következménye. A Tuatha De győzelmének legendájában Lugh megkíméli Bres, az elfogott, ellenséges vezér életét, cserébe különböző szántással, vetéssel és aratással kapcsolatos jótanácsokért. "A történet világosan az aratás mítoszához kapcsolódik, melyben a mezőgazdasági jólét titkát Lugh kényszeríti ki egy hatalmas, ám vonakodó istentől" (MacNeill). Lugh kivételes elméssége és sokoldalúsága jelzőiben jelenik meg, mint Lugh Lámhfhada és Samhioldánach, "egyenlően jártas minden művészetben". Wales-i megfelelője (Beli és Don unokája) Llew Llaw Gyffes, nevét többféleképp is fordítják, mint "az állhatatos fejű oroszlán" (Graves) és "a ragyogó a képzett kézzel" (Gantz).

Fontos, hogy Lugh gyakorta pártfogó istensége is egyegy városnak, mint Carlisle (Luguvalium), Lyon Franciaországban, Leyden Hollandiában, és Legnica (a német Liegnitz) Lengyelországban. A város koncepciója idegen volt a korai kelták számára; első (kontinentális) városaik kereskedelmi célzattal épültek, hogy a mediterrán civilizációkkal kereskedni tudjanak, s ezért róluk másolták őket; az erődök jelentős részeivé váltak a kereskedelmi útvonalaknak; később pedig a római birodalom városainak mintázatához alkalmazodtak, Cézár kelta-gall hódításainak következényeképp. A brit keltákról egy késői író, Strabo (kb. i. e. 55 - i. sz. 25) a következőeket írta: "Városaik fából épülnek. Kivágott fákkal vesznek körbe egy nagy területet, és kunyhókat állítanak fel, hol elszállásolják magukat s állataikat, de sosem azzal a szándékkal, hogy sokáig maradjanak e helyeken." Abben az időben tehát, mikor Balort túlragyogta Lugh fénye, a kelták városokat kezdtek el elnevezni róla, nem is beszélve arról a ténytől, hogy ezen városok lakosságának nagy része kézműves volt, kik természetszerűleg Lugh Samhioldánach-ot tisztelték.

A hódításokat szóba hozván természetesen a kereszténység érkezéséről sem szabad megfeledkeznünk. Kiváló példa Szent Mihály, ki Lucifer későbbi alakja volt, s kit "legyőzött". T. C. Lethbridge a Boszorkányok: egy Ősi Vallás vizsgálata című könyvében megmutatja, hogyan épültek Szent Mihály plébániatemplomai pontosan azon helyekre, ahol Lugh-ot, a kelta Lucifert, a fényhozót tisztelték (a reformáció előtti templomokról beszélünk; úgy tűnik, a reformáció utáni templomépítők minden mágikus helyérzéküket elvesztették). És Mihály-Michael a mágikus hagyomány szerint a tűz elem ura.

Lugh egyúttal olyan típusú istenség is, ki keresztülmegy halál és újjászületés ciklusán, áldozati egyesülésben az Istennővel, mint ahogyan ez tisztán látható Wales-i megtestesülésének, Llew Llay Gyffes-nek a legendájában. A történet Math, Mathonwy fiának románcában jelenik meg a Mabinogion című legendagyűjteményben; Graves Lady Charlotte Guest fordításában közli A fehér Istennő című könyvében. Graves egyúttal a következőeket is írja: "Lughomassnak, a Lugh avagy Llew istennek a tiszteletére tartott misének az angol-szász formája a hlaf-mass, "cipó-mise" volt, utalva a gabona learatására és a Gabonakirály megölésére."

A Taillteu játékok, melyeket Írországban Lughnasadh idején tartottak, eredetileg temetési játékok voltak, melyeket hagyományosan Lugh halott nevelőanyja, Tailte tiszteletére rendeztek; de mint ahogyan Graves rámutat, ez a hagyomány "kései és félrevezető". A játékok természetéből világosan látható, hogy a feláldozott Lugh tiszteletére rendezték őket. Ha valaki nem érti az áldozati nász legenda-témáját, bizonyára összezavarodik attól a látszólagos ellentéttől, hogy a korai ír hagyomány Lugh esküvői ünnepségeként is hivatkozik a Taillteu-ra; bizonyos értelemben véve, mára már ez is félig elfeledett, elhomályosult történet, mivel az, ki az Istennővel nászt ül az aratáskor, valójában már a Fogyó Év ura, az Istennő szeretője az évnek e felében. Mint ahogyan Maire MacNeill jogosan jegyzi meg: "Véleményem szerint Lughnasa az isteni mennyegző történetének egyik jelenete, de nem szükségszerűen az esküvőé."

Lughnasadh ünnepén tehát a Bealtaine idején történő áldozati nász őszi megfelelőjével van dolgunk, melyet az Istennő a Fogyó Év Istenével ül. Emberi szinten érdekes, hogy a Bealtaine-i "erdei házasságok" párhuzamba állíthatóak a Lughnasadh-i "Teltown házasággokkal" (Taillteu), oly próbaházaságokkal, melyeket egy év és egy nap után fel lehetett bontani oly módon, hogy a pár visszatért ugyanarra a helyszínre, ahol az egyesülést ünnepelték, s egymásról eltávolodva sétáltak el Észak és Dél felé. (A Wicca kézfogó hasonlóképp működik: a pár egy év és egy nap után felbonthatja, ha visszatérnek a Főpapnőhöz, aki a kézfogót megtartotta, és tájékoztatják a szétválásról.) Teltown (a modern ír Tailteann, az óír Tailtiu) egy falu Meath megyében, ahol a hagyomány még emlékszik a "Menyasszony Árának Dombjára" és a "Nászüregre".

A Teillteu Vásár a későbbi évszázadokban egyszerű házasulási "piaccá" vált, ahol a lányokat és a fiúkat elkülönítették, míg a házassági szerződéseket alá nem írták; de ez a szokás eredetileg teljesen másképp nézhetett ki. Valójában az oenach, a törzsi gyűlés származéka a pogány időkből, amkor Tailtiu oenachja a legfontosabb eseménynek számított, melyet a Legföbb Királlyal hoztak kapcsolatba, kinek Tara dombján található székhelye csak másfél mérfölddel volt arrébb (MacNeill). Ezen gyűlések törzsi üzletkötések, lóversenyek, atlétikai versengések keverékei voltak, de rituálét is tartottak a jószerencse biztosítására; s ezek megtartására Lughnasadh volt a legkedveltebb időpont. Carmannak, a wexfordi istennőnek Leinsterben tartott oenachját például a Barrow folyó partján tartották azon a héten, mely Lughnasadh ünnepével kezdődött, hogy biztosítsák a törzs részére a "gabonát és tejet, kenyeret és halat, és a szabadságot bármely kívülálló támadásával szemben" (Gearoid Mac Niocaill: Írország a vikingek előtt). "Az ilyen, mélyen gyökerező hagyományokat nem lehetett eldobni, de ahhoz, hogy megtűrjék, olyannyira elkeresztényesítették, amennyire csak lehetséges volt. Így 784-ben a Teltown városában (Tailtiu) tartott oenachot Szent Erik (Erc mac Dega, egy ír szent - a fordító) ereklyéjével szentelték fel." Mac Niocaill arról is írt, hogy Columcille, ki Írországon kívül jobban ismert Szent Kolumba néven, egy fogadást nyert, melynek tétje a Lughnasadh volt, s melyet "a Szántóvetők Ünnepévé" formált, "látnivalóan kevés sikerrel."

A király rituális viselkedése, mint a törzs szent megszemélyesítője, különlegesen fontos volt. Lughnasadhkor például a Tarában székelő király étrendjének magában kellett foglalnia a Boyne folyóból fogott halat, Luibnech erdejéből vadászott szarvas húsát, az Ardagh mellett található Brí Léithből származó fekete áfonyát, s más, kötelező étkeket (Mac Niocaill). Frazer (az Aranyágban) a tabuk elrettentő listáját sorakoztatja fel, melyek a római Szent Királyra, a Flamen Dialisra vonatkoztak. Graves rámutat arra, amit Frazer kifelejtett, vagyis hogy a Flamen, egy herkulesi alak, pozícióját a Flamenicával között házasságának köszönhette; nem válhatott el tőle, és ha az asszony meghalt, le kellett köszönnie posztjáról. A Szent Király szerepe, hogy meghajoljon az Istennő-Királynő előtt. Ez visszavezet bennünket Lughnasadh ünnepéhez, mivel Graves így folytatja: "Írországban e Herkulest Cenn Cruaichnak nevezték, "a Domb Urának", de később egy jóval jobb indulatú, szent király váltotta fel, kit Cromm Cruaich néven emlegettek ("Az a dombokból, ki meghajol").

Crom Cruach (modern írásmóddal) másik neve Crom Dubh ("A Fekete Meghajló"), ki áldozati istenség volt, s különösen a Lughnasadh ünneppel állt kapcsolatban; július utolsó vasárnapja még ma is Domhnach Chrom Dubh ("Cron Dubh Vasárnapja") néven ismert, elkeresztényesítése ellenére. Ezen a napon minden évben zarándokok ezrei másszák meg Írország szent hegyét, melynek csúcsa a mi dolgozószovánk ablakából is látható - ez a 2510 láb magas Croagh Patrick (Cruach Phadraig) Mayo megyében, ahol úgy tartják, hogy Szent Patrik negyven napig böjtölt s legyőzött egy teljes démonsereget. A zarándoklat három napos volt, Aoine Chrom Dubh-bal kezdődően, pénteken. Még mindig ez Írország legfigyelemreméltóbb zarándokútja.

Crom Feláldozását az ősi időkben feltehetőleg emberi áldozatokkal mutatták be egy fallikus kő mellett, melyet tizenkét másik kő vett körbe (az áldozati király társainak hagyományos száma). A tizenegyedik századi Leinster Könyve a következőeket írja, keresztény ízléstelenséggel: "Sorban áll tizenkét kőbálvány; hogy keserűmód elbájolja az embereket; s Cromm aranyozott alakja." Ez volt a Magh Sleacht ("Az Imádat Mezeje"), mely Cavan megyében volt Killycluggin környékén, ahol valóban áll egy kőkör és egy fallikus kő összetört maradványa, melyet vaskori faragások díszítenek, azon hagyományt őrizve, amikor Szent Patrik feldöntötte a Crom követ.

Később feltehetőleg bikát áldoztak, s erre számos utalást találhatunk, bár ezek közül csak egy kapcsolódik kiemelten Crom Dubh-hoz. Ez Galway Bay északi partjairól származik. "Egy hagyományról szól, mely szerint egy bikát megnyúztak és megsütöttek Crom Dubh tiszteletére az ő ünnepén, s ezt minden háztartásban meg kellett ejteni" (MacNeill). Számos legenda beszél a szent bika haláláról és feltámadásáról. Elfogadván azt a tényt, hogy a Croagh Patrick áldozati hegység lehetett már jóval Szent Patrik ideje előtt is, nem tudunk nem elgondolkodni azon, vajon jelentős-e az a tény, hogy Westponnak, a városnak, mely a hegy lábánál áll, a gall neve Cathair na Man, "Az Ökrök Városa".

De mindezen, eddig említett legendákban közös az ősi termékenység motívuma, mely átragyog még ma is a fennmaradt ünnepi szokásokon. Balor, Bres és Crom Dubh mind az Ősi Isten alakjai, kihez a nemzés hatalma tartozik. Vele érkezik fia / másik énje, a ragyogó Fiatal Isten, Ozirisz Hórusza, a mindenben tehetséges Lugh, ki elvívja tőle e hatalom gyümölcsét.

Még a színes Szent Patrik történet is ezt a győzelmet visszhangozza. "Szent Patrik a mitológiai legendák késői alakja, ki egy korábbi szereplőt váltott fel. Ha helyreállítjuk Lugh-ot abban a szerepkörben, melyet Szent Patrik elragadott tőle, a legendák egyszerre új értelmet nyernek" (MacNeill).

A termékenység és győzelem legendáiban (s kétségtelenül, mint ahogyan Maire MacNeill rámutat, az eljátszott Lughnasadh rituáléban is) Crom Dubh-ot nyakáig beletemetik a földbe három napra, majd elengedik, miután biztosította az aratás gyümölcseit. A rítus sikerének jele a szerény fekete áfonyában mutatkozik meg.

Domhnach Chrom Dubhnak más elnevezései is vannak (többek között Virágfüzér Vasárnap és Fokhagyma Vasárnap), s ezek egyike Fraughan Vasárnap, a gall fraochán vagy fraochóg szóból, mely fekete áfonyát jelent. Ezen a napon még mindig mennek a fiatalok fekete áfonyát szedni, bár e szokás is sajnos halványul már. A hagyomány világossá teszi, hogy a fekete áfonyát az Isten viszonzásul adott ajándékának tekintették, annak jelének, hogy a Lughnasadh-i rituálé sikeres volt, bőséges lesz a termés. A helyiek körében egymás mellett él a két szokás, vagyis hogy míg a felnőttek a Croagh Patrick lejtőit másszák meg Domhnach Chrom Dubh napján, a gyerekek a Curraun fennsíkra sereglenek fekete áfonyát szedniEgy másik Fraughan Vasárnap-i helyszít a Carrigroe Ferns mellett, Wexford megyében, egy 771 láb magas hegy, melynek oldalán első ír otthonunk állt. Élő emlékezet óta hatalmas tömegek gyűltek itt össze áfonyaszedésre, és virágokat helyeztek el az Óriás Ágyában, egy sziklapárkányon, a csúcs közelében.

(Érdekes, hogy e kis hegy mágikus jelentőségről a néphagyomány megőrzött egy töredéket egy íratlan, helyi mondásban, melyet legalább két szomszédunktól is hallottunk, s mindkettő világossá tette, hogy a megjegyzés annak tudatában történt, hogy mi witch-ek vagyunk: "Addig, míg Carrigroe áll, mindig lesznek olyan emberek, akik tudják." Mindenképp figyelemtremáltónak találtuk ezt mágikus szempontból.)

Mind szerte Angliában, mind Írországban a Májusest zöldjének szerelmeskedése, mely olyannyira sokkolta a puritánokat, vidám visszhangra lelt nemcsak az áfonyaszedésben, de a Lammas (Lughnasadh) gavonamezein is; ebben a témában, ha valaki szereti a dalokat, érdemes megemlíteni Robert Burns Lammas éjjelén történt című dalát, mely egyszerre idevágó és elbűvölő:

"Zabföld és árpaföld,
sárguló árpatábla,
ma is emlékszem Annira
s a boldog éjszakára"
(Kálnoky László fordítása)

A három Macha, a Hármas Istennő háborúistennő alakjában a Lughnasadh fesztiválok patrónusaként jelenik meg, visszavíve minket az áldozat témaköréhez. Egy másik érdekes tény, hogy Lammaskor történt, hogy William Rufus király áldozatul esett Sir Walter Tyrell "véletlen" nyíllövésének New Forestben 1100-ban - olyan halál ez, melyről mind Margaret Murray, mind mások meggyőzően állították, hogy valójában önkéntes, rituális áldozat volt Isteni királyságának végén, s népe is eképp értelmezte és tisztelte.

De mi a helyzet az áldozati nász témájával, mint egységes koncepció, az áldozat és a szexualitás két elkülönült területe helyett? Eltűnt teljesen az ír hagyományból? Nem teljesen. Először is, a hagyomány, mely hozzánk elért, főképp Isten és Hős központú, bár az Istennő erőteljes jelenléte érzékelhető a háttérben; s mindez középkori, keresztény szerzeteseken keresztül ért el hozzánk, akik lejegyezték a szóbeli hagyományt (bár meglepően sok beleérző képességgel); olyan írnokok ők, kiknek képzése talán megnehezítette számukra, hogy az Istennő szerepét felismerjék. De e szerep fellelhető a két hős (isten) vetélkedésében a hősnő (istennő) kegyeiért. E motívum nem ismeretlen az ír kelták körében; például megjelenik Jack, a Söröskancsó legendájában, aki Lugh Cornish megyei megfelelőjének tekinthető. És hasonlóan a Tölgykirály és Magyalkirály legendájához, e hősök gyakorta váltakozva aratnak győzelmet. S micsoda Crom Dubh három napos, nyakig a földbe - a Földanya testébe - való temetése, s a termékenység biztosítása utáni szabadon engedése, ha nem áldozati nász és újjászületés?

Ezért a mi Lughnasadh rituálénkban megtartottuk ezt a témát. Amikor a covenünk először próbálta el az Áldozati Nász Szerelmi Üldözésének játékát, 1977. Bealtaine ünnepén, rendkívül sikeresnek találtuk; élénken jelenítette meg a témát, de annak kegyetlen színezete nélkül. Nem láttuk indokát, miért ne ismételhetnénk meg Lughnasadhkor, oly módosításokkal, melyek az aratás évszakához illenek; így meg is tettük.

Mivel a Főpapnő Lughnasadhkor az Istennőt önmagába idézi, és ezen idézés csak a Magyalkirály "halála" után történik meg, sokkal illőbbnek éreztük a Nyitó Szertartás során, hogy a Főpap mondja el az Istennő Szavait; ő idézi azokat ahelyett, hogy a Főpapnő beszélne, mint Istennő.

Általában szeretünk aktív szerepet adni a rituálé során olyan sok embernek, amennyinek csak lehet; de amint észrevehető, ebben a Lughnasadh rítusban a férfiak (a Főpap kivételével) gyakorlatilag semmit sem csinálnak, a Szerelmi Üldözés és a végső körtánc között. Ez alkalmazkodik a hagyományhoz, mely a Gabonakirály halálát övezi; sok helyütt a törzs asszonyainak és magányos, szent áldozatuknak a misztériuma volt ez, melyet egyetlen más férfi sem láthatott.

A Főpap szövege "Csatát vívó dárda vagyok..." Amergin dalából való, ezúttal Graves-szel megegyezően, az év második feléhez kapcsolva.

Felkészülés a rituáléra

Egy kis cipó kerül az oltárra, mellé egy zöld sál, kendő, vagy fátyol, legalább egy yardnyi. Ha zenét használunk, a Főpapnő esetleg külön zenét akarhat a rituálé fő részéhez, és egy másikat a Gabonatánchoz, mely jóval intenzívebb ritmusú, mivel, ellentétben a Nyárközép táncával, ezt nem kíséri kántálás.

A Főpap magyalkoronát visel, melyet gabonakalászok díszítenek. A nők viselhetnek gabonából font koszorúkat, esetleg piros pipacsokkal díszítve. A gabona, a pipacsok és a fekete áfonya, amennyiben beszerezhető, különösen alkalmas az oltár ékítésére, más hasonló, az évszaknak megfelelő virágokkal együtt. Az üst gabonaszárakkal díszített, a keleti gyertyához kerül, az újjászületés negyedébe.

A rituálé

A nyitás során a Hold Lehúzása elmarad. A Főpap ötszörös csókot ad a Főpapnőnek, majd azonnal ő maga szavalja el az Istennő Szavait, minden "én" és "enyém" szót "ő" és "övé" szavakra cserélve fel.

A Boszorkánytitok után a coven szétszóródik a Kör körül és lágy, ütemes tapsba kezd.

A Főpap felveszi a zöld kendőt, összetekeri hosszában, mint a kötelet, és két kézzel fogja a két végét. A Főpapnő felé indul vele, úgy tesz, mintha a kendőt a vállai köré akarná dobni és magához húzni vele; de a Főpapnő elhátrál előle.

Miközben a coven folytatja az ütemes tapsolást, a Főpapnő továbbra is kitér az őt üldöző Főpap elől. Int neki és incselkedik vele, de mindig hátralép, mielőtt a Főpap foglyul ejthetné a kendővel. Kerülgeti a coventagokat, és a többi nő a Főpap útjába áll, megakadályozván, hogy elfoghassa a Főpapnőt.

Egy idő után, mondjuk két vagy három ilyen kör után, a Főpapnő megengedi a Főpapnak, hogy foglyul ejtse, úgy, hogy átdobja a kendőt a feje fölött, vállai köré, s ezzel magához húzza őt. Megcsókolják egymást és szétválnak, s a Főpap egy másik férfinak nyújtja át a kendőt. A másik férfi hasonlóképp üldözi partnerét, aki kitér előle, integet neki és játszik vele pontosan ugyanígy; a taps tovább folytatódik. Egy idő után ő is engedi magát elfogni és megcsókolni. A férfi ezután egy másiknak adja a kendőt, és az elfogósdi addig folytatódik, míg minden pár részt vett benne. Az utolsó férfi visszaadja a kendőt a Főpapnak.

A Főpap ismét üldözni kezdi a Főpapnőt; de ezúttal sokkal lassabb iramban, szinte tekintélyesen, s a főpapnő menekülése és integetése is sokkal komolyabb, mintha veszélybe csalogatná a másikat; s ezúttal a többiek nem avatkoznak bele. Az üldözés addig folytatódik, míg a Főpapnő arccal az oltár elé kerül, attól két-három lépésnyire; a Főpap háttal az oltárnak áll és foglyul ejti őt a kendővel.

Ünnepélyesen, de teljes szívvel ölelkeznek; de néhány másodpercnyi csók után a Főpap engedi lehullani a kendőt a kezéből, a Főpapnő pedig elereszti őt, és egy lépést hátralép.

A Főpap a térdére hull, hátraül a sarkára, és lehorgasztja a fejét a mellkasára. A Főpapnő kitárja karjait, ezzel jelezvén, hogy a tapsnak vége. Ekkor két nőt szólít elő név szerint, és a Főpap két oldalára állítja őket, arccal befelé fordulva, s így hárman köré tornyosulnak. A Főpapnő felveszi a kendőt, és kiterítik a Főpap feje fölé, hárman fogva azt. Majd lassan leeresztik és elengedik, úgy, hogy befedje a fejét, mint a halotti lepel.

A coven szétterül a Kör mentén, arccal befelé fordulva. A Főpapnő ekkor, ha kívánja, kicserélheti a zenét arra, melyt táncához választott, vagy inthet valakinek, hogy tegye meg ezt.

A Főpapnő felveszi a kis cipót az oltárról és egy pillanatra a Főpap lehajtott feje fölé tartja. Majd a Kör közepére megy, magasra tartja a cipót az oltár irányába, és idéz:

"Ó, mindannyiunk Hatalmas Anyja, minden gyümölcs hozója, adj nekünk gyümölcsöt és gabonát, nyájakat és csordákat, és gyermekeket a törzsnek, hogy hatalmasak megyünk. Szerelmed rózsájánál fogva szállj alá szolgád és papnőd testébe."

Egy pillanatnyi szünet után először nagyon finoman, belekezd a Gabonatáncba, mindeközben kezében tartja a cipót, mint szent és mágikus tárgyat.

A tánc végén megáll a Főpappal szemben (aki még mindig mozdulatlan és "halott"), két kezében feltartja a cipót, és így szól:

"Gyűljetek körém, ó Aratás Gyermekei!"

A coven többi része a Főpapnő és a térdelő Főpap köré gyűlik. (Ha a Főpapnő és a Szűz nem tudják fejből a szöveget, a Szűz tarthatja azt egy oltárgyertyával együtt, és a Főpapnő mellé áll, hogy mind a ketten tudják olvasni, mivel a Főpapnő mindkét keze foglalt.)

A Főpapnő így szól:

"Ím, a Magyalkirály halott, ő, ki a Gabona Királya. Megölelte a Nagy Anyát s belehalt szerelmébe, s így történt ez mindig, évről évre, az idők kezdete óta. De ha a Magyalkirály halott, ő, ki a Fogyó Év Ura, akkor minden meghal, s minden, mi Föld-méhemben alszik, örökké aludni fog. Mit tegyünk tehát, hogy a Magyalkirály új életre keljen?"

A Szűz így szól:

"Add nekünk étkül az Élet kenyerét. Akkor az alvás újjászületéshez vezet.

A Főpapnő így szól:

"Így legyen."

(A Szűz ekkor visszahelyezheti a szöveget és az oltárgyertyát a helyére, majd visszatér a Főpapnő mellé.)

A Főpapnő kis darabokat tör a cipóból és mindenkinek ad egyet. Megeszik. Ő maga nem eszik, de eleget megtart a kezeiben még legalább három adaghoz.

Ekkor megint szólítja a korábbi két nőt, hogy álljanak a Főpap két oldalára. Amikor elfoglalják helyüket, int nekik, hogy emeljék fel a kendőt a Főpap fejéről; így tesznek, és a padlóra fektetik azt.

A Főpapnő így szól:

"Térj vissza hozzánk, Magyalkirály, és a föld termékennyé lesz."

A Főpap felemelkedik, és így szól:

"Csatát vívó dárda vagyok,
Én vagyok a lazac a mélyben,
Költészet dombja vagyok,
s vadkan, ki könyörtelen,
Tenger fenyegető zúgása vagyok,
Ki ismeri a meg nem faragott dolmen titkait, ha nem én?"

A Főpapnő ekkor megkínálja egy darab cipóval, s magának is vesz egy darabot; mindketten megeszik. Az utolsó darabot a Főpapnő az oltárra helyezi.

A Főpapnő és a Főpap ekkor körtáncot vezet, melynek tempója egyre gyorsabbá és örömtelibbé válik, mígnem a Főpapnő azt kiáltja, "Le!", s mindenki leül.

Nagy Rítus.

A cipó maradék darabja, miután a Kört megnyitják, a Földnek bemutatott áldozat lesz a maradék borral és süteményekkel együtt.

Fordította: Osara LaMort