Caballus: A wicca szakrális év és az istenségek kapcsolata

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a szerzõ és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

A wicca vallási gyakorlatának legfontosabb eleme a nyolc fõ ünnep megtartása. A nyolc wicca ünnep az év során nagyjából egyenletesen oszlik el, és megtartásuk a wiccákat összehangolja az év kerekének forgásával, az évszakok változásával, a természet ciklusaival, változásaival. A nyolc ünnep összekapcsolható a wicca istenségeinek, az Istennõnek és az Istennek különbözõ aspektusaival és állapotaival, és az ünnepek körforgása az õ örökké ismétlõdõ történetüket meséli el.

A wicca követõi, mint minden mást, az ünnepeket és az év egyes idõszakait is többféleképpen értelmezik, és hozzák kapcsolatba az istenségekkel. Ezek az eltérõ értelmezések gyakran nem igazán egyeztethetõk össze egymással, és még önmagukban is hordoznak bizonyos ellentmondásokat. Az alábbiakban bemutatom az ünnepek értelmezésének egy következetes és kellõen összetett módját, ám elõtte vessünk néhány pillantást az istenségek és a szakrális év egymáshoz rendelésének két legismertebb modelljére.

A legismertebb modell az évet a Napisten életútjaként mutatja be. Ez a legelterjedtebb felfogás, a legtöbb wicca ezt használja, kisebb nagyobb eltérésekkel. E szerint az elképzelés szerint az Istennõ életet ad a Napistennek Yulekor, majd az Isten felnõ, megtermékenyíti az Istennõt, ezután megöregszik, meghal Samhainkor, hogy aztán Yulekor ismét megszülessen. Ebben a modellben az Isten a Nap életadó erejét jelképezi, az Istennõ pedig a természetet, melyet a Nap melege termékennyé tesz.

Egy másik koncepció szerint az év két részre oszlik, melyek közül a nyári félévet az Istennõ, a téli félévet az Isten uralja. Ebben a rendszerben az Istennõ a természet termékenységét jelképezi, az Isten pedig a halál uraként jelenik meg.

A két elképzelés közül az elsõ sokkal árnyaltabb képet ad az éves ciklusról, azonban ésszerûtlennek tûnik a számomra, hogy a Napisten halálának idõpontját Samhainre teszi. Ennek egyetlen igazán logikus idõpontja Yule lehet, hiszen ekkor leggyengébb a Nap ereje. Azonban mindkét rendszer fõ problémáját abban látom, hogy túlságosan leszûkítik az Isten és az Istennõ alakját. Az elsõ modell az Istennek csupán a szoláris aspektusát veszi figyelembe, az Istennõt pedig Földanyaként ábrázolja. A második modell az Istennõ alakját még tovább szûkíti, és csak a Földanya termékeny oldalát jeleníti meg, az Istent pedig a terméketlenséggel és a halállal azonosítja.

A wicca istenfogalma azonban ennél lényegesen árnyaltabb, és összetettebb, mind az Istennõ, mind pedig az Isten többféle aspektusban jelenik meg. Ha rendszerezni szeretnénk õket, azt mondhatjuk, hogy mindkettõnek létezik égi, földi és alvilági aspektusa. Az Istennõ az égben az Ég Királynõjeként jelenik meg, melyet a Hold jelképez, és ami további aspektusokra bontható fel (holdistennõ hármasság). A földön az Istennõ Földanyaként, az alvilágban pedig a Holtak Úrnõjeként jelenik meg. Az Isten az égben Napistenként, a földön a növényzetet megszemélyesítõ vegetációs istenként illetve a Vadak Uraként jelenik meg, az alvilágban pedig õ a Holtak Ura. Mindemellett az istenségek két különbözõ öröklét koncepciót mutatnak be nekünk. Az Istennõ léte állandó, nem ismer halált. Változásaiban csak más-más arcát mutatja felénk. Ezzel szemben az Isten léte ciklikus, halálon és újjászületésen keresztül ismétli önmagát. A wicca szakrális ünnepeinek ezt az összetett, sokrétû képet kellene minél jobban visszaadnia. Egy ilyen modell megalkotása azonban egyáltalán nem egyszerû.

Ha megvizsgáljuk az egyes wicca ünnepek alapvetõ jelentéstartalmát, két jól elkülöníthetõ motívumot vehetünk észre: egy szoláris mítoszt, és egy vegetációs mítoszt. Ennek az az oka, hogy a wicca ünnepkör eredetileg két különálló ünnepkört egyesít magában: egy szoláris ünnepkört, és az õsi kelta ünnepeket.

A szoláris ünnepek (l.: 1. ábra) Európában a kelták elõtti megalitikus kultúrákban és a mediterrán kultúrákban játszottak fontos szerepet. A szoláris ünnepkör története a fény éves változásáról szól. Ennek során a Napisten megszületik a téli napforduló idején (kb. december 21.), a tavaszi napéjegyenlõség idejére (kb. március 21.) fiatal férfivá érik, és megtermékenyíti Földanyát. A nyári napforduló napján (kb. június 21.) dicsõsége teljében ragyog, majd ereje és a földre gyakorolt hatása jelentõsen csökken az õszi napéjegyenlõség idejére (kb. szeptember 21.), hogy aztán a téli napfordulóhoz érve meghaljon, és újjászülessen. A közhiedelemmel ellentétben a szoláris ünnepeket a kelták nem tartották meg.

A kelta ünnepkör a négy nagy kelta ünnepbõl áll: Imbolc (február 1.), Beltane (május 1.), Lughnasadh (augusztus 1.) és Samhain (november 1.). Ezek a növényzet és az állatok termékenységével állnak kapcsolatban. A két legõsibb kelta ünnep valószínûleg Beltane és Samhain (l.: 2. ábra). A kelták sokáig csak állattenyésztésbõl éltek, a növénytermesztés legfeljebb kiegészítõ élelemforrás volt. Ennek megfelelõen két részre osztották az évet. Beltanetól Samhainig a pásztorok a nyári legelõkön legeltettek, az állatok szaporodtak, a csorda létszáma egyre nõtt. Ez volt a bõség, és az élet idõszaka. Samhainre azonban visszatértek a téli szálláshelyre, és az állatok nagy részét levágták, mert télen nem tudták volna etetni õket. Ezért a Samhaintõl Beltaneig tartó idõszak a halál ideje volt.

A másik két ünnep, Imbolc és Lughnasadh, egyértelmûen a földmûveléshez kapcsolódik, és valószínûleg késõbbi eredetû. Imbolc (február 1.) a nálunk enyhébb éghajlatú mérsékelt égövi területeken, mint például Írország, a zöld hajtások és virágok megjelenésének legkorábbi idõpontja. A termékenység óhajtása jellemzi ezt az ünnepet. Lughnasadh (augusztus 1.) pedig az aratás, a termények betakarításának ünnepe. Az ezzel a két ünneppel kiegészített szakrális évet (l.: 3. ábra) egy növekvõ és egy hanyatló félévre oszthatjuk. A növekvõ félév fõ mozzanata a kiáradás, a hanyatló félévé pedig a visszahúzódás. Ennek megfelelõen a növekvõ félév két ünnepe közül Imbolc a termékeny erõk kiáradásához, Beltane a bõséghez, a hanyatló félév ünnepei közül Lughnasadh a begyûjtéshez, Samhain pedig a gyökerekhez való visszatéréshez (halál, õsök tisztelete) kapcsolódik. Az év ilyen két részre osztása kapcsolatba hozható olyan mitológiai alakokkal, akik általában testvérek, megküzdenek egymással, és az egyik legyõzi a másikat. A mitográfusok egy része a növekvõ évet jelképezõ hõst vagy istent Tölgykirálynak, a hanyatló évet jelképezõ alakot pedig Magyalkirálynak nevezi. õk állandó riválisok, félévente megküzdenek, és az egyik legyõzi a másikat. A Nagy Anya kegyéért versengenek, és mindegyik a maga uralkodása csúcsán nászt ül vele, mely során meghal és feltámad, hogy befejezhesse uralmát. A Tölgykirály és a Magyalkirály nem más, mint az Isten vegetációs aspektusának két, egymást kiegészítõ arca.

Miután sikerült rekonstruálnunk a wicca szakrális év alkotóelemeinek eredeti formáját, a szoláris, és a kelta-vegetációs ünnepkört, kíséreljük meg egy egységes rendszerré való összeillesztésüket. Ez nem is annyira önkényes lépés, mint amilyennek elsõre látszik, hiszen a vegetációs motívum természetes módon kapcsolatba hozható a szoláris motívummal, mivel a kelta év növekvõ és csökkenõ féléve közötti fordulópontok a téli és a nyári napforduló idejére esnek. Az így egyesített wicca ünnepkör (l.: 4. ábra) egy teljes éves ciklusa alatt a wicca istenségeinek sokkal összetettebb történetét ismerjük meg, mely során az Isten három különbözõ alakban jelenik meg, mint Napisten, Tölgykirály és Magyalkirály, melyben megjelenik az Istenség égi, földi és alvilági aspektusa is. Az Istennõ pedig állandó szemlélõként vesz részt az eseményekben, és közben mindhárom mitikus férfialak társa és a Napisten anyja is egyben. Az év során pedig megismerhetjük különbözõ arcait, mint a születés úrnõje, a szerelem és beteljesülés úrnõje, vagy a halál úrnõje. A Napisten Yulekor (téli napforduló) születik, és bejárja a már említett teljes szoláris mítosz egyes állomásait, hogy aztán Yulekor meghaljon és ismét feltámadjon. Eközben a Tölgykirály Yulekor legyõzi a Magyalkirályt, aki a holtak birodalmába vonul vissza erõt gyûjteni, miközben ikertestvére, a Tölgykirály, megerõsödik, Beltanekor nászt ül az Istennõvel, mely során meghal és újjászületik, hogy befejezhesse feladatát. Lithakor pedig az ismét megjelenõ Magyalkirály végez vele, és egy fél évre átveszi az uralmat a Földön, Samhainkor õ is nászt ül az Istennõvel, hogy meghaljon, megerõsödve feltámadjon, és bevégezze uralkodását, mely Yulekor jár le, amikor ismét eljön a Tölgykirály, hogy legyõzze, és elfoglalja a helyét a trónon, egy újabb fél évre.

És hogy mindebbõl milyen tanulságot vonhatunk le? Annyit mindenképp, hogy a wicca rendszere igen õsi, és homogénnek egyáltalán nem mondható gyökerekre nyúlik vissza, a világ pedig, melyet szimbólumaiban megpróbál megragadni és ábrázolni, sokkal összetettebb, semmint hogy bele lehessen passzírozni nyolc ünnepbe és két istenalakba. Azonban egy vallás vagy vallási csoport szakrális gyakorlatának érvényességét egyedül az kell hogy meghatározza, hogy az adott csoport számára az általuk használt szimbólumok hordoznak e kielégítõ jelentéstartalmat, és használatuk hozzájárul-e ahhoz, hogy általuk a világot teljesebb formában fogják fel és éljék meg. Ez alapján pedig azt kell mondanom, hogy minden wicca és minden coven szuverén joga, hogy úgy értelmezze az ünnepeket, ahogy számára a legmegfelelõbb, és ennek megfelelõen tartsa meg ünnepeit. És ez nagyon jól van így.