Osara: Az Év Kereke - meditáció

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a szerzõ és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

Helyezkedj el kényelmesen, tölts néhány percet csendesen, hogy elméd és tested ellazuljon. Hunyd be a szemed, és engedd, hogy a képek felépítsék képzeleted.

Sötét van, és fagyos szél fúj. Egy hatalmas erdõben állsz, érzed a hideg, kemény földet a lábad alatt. Felnézel, és látod a csillagokat, de nincs Hold. Türelmesen várakozol. Hangot hallasz mögötted, s hátranézel a vállad fölött. Rájössz, hogy egy tisztás szélén állsz, a közepén tûz ég, és egy öregember ül elõtte. Rongyos állatbõröket visel, hosszú, kócos haját fújja a szél. A tisztás távolabbi végén egy barlang bejáratát látod, elõtte a Szarvas Isten máltóságteljes alakja áll.

Visszafordulsz elõre, és átkémlelsz a fák között, a keleti horizont felé. Mert ma van a leghosszabb éjszaka, a sötét ideje, mielõtt a Nap újjászületik a Téli Napfordulón, és türelmesen vársz az újonnan megszületett Nap elsõ sugaraira. Végül meglátod a halvány derengést az égbolt alján, azután, miközben a Nap elsõ sugarai felkúsznak az égre, olyan, mintha újszülött sírását hallanád. Megfordulsz, és visszanézel a tisztásra. Látod, hogy egy öregasszony jön ki a barlangból, kezében újszülött gyermekkel. A Szarvas Isten elõrenyúl, és megsimogatja a gyerek arcát, azután az öregasszony a gyerekkel együtt odaül a tûzhöz, az öreg mellé.

Ahogy a Nap folytatja útját az égen, tudod, hogy nagy misztériumnak voltál szemtanúja, a születés misztériumának. Elhagyod a tisztást, és az erdõn keresztül saját kunyhód felé tartasz, ahol magad is megmelegedhetsz a tûz nellett, mert átfagytál a hosszú várakozásban, a legsötétebb éjszaka jeges hidegében.

Napok telnek el, és bár a föld még kemény és hideg, az éjjelek pedig hosszúak és sötétek, tudod, hogy az évszakok lassan változnak, és tudod, hogy a tél vége felé jár. Egy éjjelen csengõ hangját hallod az erdõ mélyébõl, és elindulsz a hangok felé. Telõ hold fénye világítja meg az utad, és ismét a tisztáson találod magad. A barlang felé kémlelsz, és látod, hogy nagy, vörös kendõ függ a bejárata elõtt, és az öregasszony egy másik nõvel áll a barlang szájánál. A másik nõ fiatalabb, de asszony már, és rájössz, hogy õ az öregasszony lánya.

Ahogy ott ácsorogsz és figyelsz, látod, hogy az öregasszony az, aki a csengõket rázza, és lányával együtt lágy, õsi dalt énekel; a dalt, mely felébreszti a Szûzet, hogy hírnöke legyen a tél végének és a tavasz kezdetének. A két nõ felnyúl, és egyetlen mozdulattal letépik a kendõt, szétszakítják, és mögötte ott áll a Szûz. Tiszta és ártatlan, fiatal lány, szeme bekötve, ruhája fehér. Kezeiben sárga virágokat tart, a Nap növekvõ hatalmának szimbólumát.

Az Anya és a Vénség összefonják kezeiket a Szûz mögött, és kihúzzák õt a barlangból. A tûz felé vezetik, miközben az Anya halkan beszél hozzá. Látod, ahogyan a Szûz bólint. A Vénség utána feltenni látszik neki egy kérdést, és bár nem hallod a választ, úgy tûnik, hogy a lány jól válaszolt, mert a Vénség bólint, és leoldja a kötést a szemérõl. A Szûz pislog és kinyújtózik. Lassan táncolni kezd a tûz körül, tele örömmel, mert felébredt, tudatában saját hatalmának, és ébredõ asszonyi erejének. Az élet táncát táncolja, a szabadon áradó vér és vizek táncát.

Megfordulsz és elhagyod a tisztást ismét, egy utolsó pillantást vetve a boldogan táncoló Szûzre. Amint visszaballagsz az erdõn át, érzed, ahogyan a földek megtelnek hatalommal, és tudod, hogy a Föld életre kel a lábad alatt. A fákon sárga rügyeket látsz, a tavasz ígéretét, a tél végének hírnökeit.

Nap nap után egyre melegebb az idõ, a földet felébresztette téli álmából a Szûz tánca a tûz körül, a Nap lassan a mágikus Napéjegyenloség felé közeledik, mikor éj és nap egyforma hosszú, de a fény erõsödik. A Napéjegyenloség hajnala tiszta és ragyogó. A szél friss és illatos, körülötted a tavasz énekel. Az erdõ mélyébõl kürt hangját hallod, és mélyen magadban érzed, ahogyan valamiféle borzongás, zsongás válaszol a hívására. Gyorsan befutsz az erdõbe. Amint közeledsz a tisztáshoz, érzed, hogy nem vagy egyedül. Az erdõ minden teremtménye összegyûlt a tisztás szélénél. Õk is a kürt hívására jöttek.

A tisztás közepén meztelen, fiatal férfi áll, bõre ragyog a Nap fényében. A szeme be van kötve, elõtte az öregember áll, mögötte pedig a Szarvas Isten méltóságteljes alakja. Õ volt az, aki megfújta a kürtöt. Az öregember körbetáncolja az ifjút, lassan, lépegetve, közben csörgõt ráz és halkan kántál. Azután megáll. A Szarvas Isten súg valamit az ijfúnak, aki bólint válaszul. Az öreg azután feltesz neki egy kérdést, és miután meghallgatja a választ, bólint, kinyúl és leveszi a szemkötõt. Az ifjú pislog és kinyújtózik. A Szarvas Isten átnyújtja neki a kürtöt. A szájához emeli, és egyetlen fújásától az egész erdõ visszhangzik. Az ifjú nevetve beugrik a fák közé, és minden madár és állat követi, mert õ az Erdo Ura. Önnön véredben érezed a sürgetést, és mielõtt még rájönnél, mi történik, magad is követed az ifjút, amint rohan keresztül az erdõn. Futása vad és szabad tánc, érzed, ahogy a fák, a föld válaszol neki, ahogyan felmelegíti õket a Nap ereje. A Föld és az Ifjúság felébred, és termékennyé válik.

Ahogyan a fák között futsz, a szemed sarkából fehér villanást látsz. Megfordulsz, és a fák között bújva meglátod a Szûzet, figyel, várakozik. Kíváncsian nézi az Erdõ Urát, lenyûgözi ereje, vonzza szépsége. Az ifjú is meglátja a lányt, de ezen a napon még túlságosan telve van örömmel, saját, teremtõ erejének megnyilvánulásával, és tovább fut. Végül elfáradsz követésében, és visszasétálsz a kunyhód felé az erdõn át, ahol megpihenhetsz.

A növekvõ tavasz folyamán a Szûz és a Fiatal Úr folyamatosan figyelik egymást az erdõben. Mindkettõ tudatában van a másik jelenlétének, de mindkettõ túlságosan is megrészegült saját erejétõl. De ahogyan a Nap egyre erõsödik, végül elérkezik a pillanat, amikor az Erdõ Ura és a Szûz rájön, hogy végzetük vár rájuk, és vágyaik egymáshoz vezetik õket. Keresni kezdik egymást, és végül megünneplik az élet Nagy Misztériumát, a Föld Házasságában egyesülve.

A tavasz ereje teljében jár, a termékenység ereje tombol. Ahogyan a tisztás felé haladsz, érzed, ahogyan a Nap melegíti az arcod, és érzed ahogyan az élet morajlik a Földben a lábad alatt. A tisztás közepén egy nagy fatuskó áll, tavaszi virágokkal ékesítetten, vörös és fehér szalagok lobognak körülötte. Rengeteg ember gyûlt össze közelrõl és távolról a mai napra, hogy megünnepeljék a növekvõ Napot és a termékeny Földet. Férfiak és asszonyok ragadják meg a szalagokat, és az Élet tiszteletére táncba kezdenek, mely a teremtés szent spirálját formázza a fa körül. Te is megragadod a saját szalagod, és táncolni kezdesz az õsi ütemre. Ezt a táncot azóta járják az emberek, mióta az elsõ Férfi és Nõ egyesült. Éljenzést hallasz, kiáltásokat és nevetést, és ott, a tömeg közepén, kéz a kézben jõ a Fiatal Úr és felesége, aki többé már nem szûz. Együtt ünnepelik meg az Õsi Törvények szerint a szent misztériumot, szerelemben egyesültek, s így a Föld Királyává és Királynõjévé váltak.

Telnek a hetek, és a Nap egyre erõsebb, ahogyan a Király is növekszik erõben és hatalomban. A Királynõ terhesség jeleit kezdi mutatni, mint ahogyan a Föld is terhes gabonától és gyümölcsöktõl.

Végül elérkezik a nap, a Nyári Napforduló ideje. A Király és a Királynõ, csakúgy, mint a Nyár, ereje teljében van, a Király hatalommal telt, a Királynõ méhében növekszik az élet. Ezen nap tiszteletére a Király és a Királynõ nagy ünnepséget rendez az erdei tisztáson. Az egész nap ünnepléssel és játékokkal telik, miközben a Király és a Királynõ mindenkinek áldást oszt.

Végül a Nap lassan ereszkedni kezd a nyugati horizonton. Hirtelen zavar támad a tisztáson. Látod, ahogy az emberek futni kezdenek, és hallod sikolyaikat. Azután besétál a tisztásra egy sötét alak, fekete köpenye örvénylik körülötte, fején sisakot visel, mely eltakarja arcát. Magával hozza az erdõ összes árnyékát. A Király felé lép, és hangos, tiszta hangon kihívja õt, hogy megküzdjenek a királyság feletti utalomért, és a Királynõért.

A Királynak meg kell védenie, amiért oly sokat küzdött, hogy létrehozza, és meg kell védelmeznie feleségét, még meg nem született gyermekükkel. Elfogadja a kihívást, és a nagy csata megkezdõdik, miközben a Nap leereszkedik Nyugaton. A kihívó felhasítja a Király combját kardja egy vágásával, de közben elveszti egyensúlyát, és sebe dacára a Királynak sikerül õt a földre döntenie és lefegyvereznie. A kihívó kegyelemért könyörög, de a Király fél ettõl a sötét és rettenetes alaktól, és nem hallgat a könyörgésre, mélyen belemártja kardját az ellenfél szívébe. Így, annak érdekében, hogy védelmezzen, a Király öl, és a sötétség árnyéka ereszkedik a Földre. A kihívó vére áztatja a földet, és a Nap eltûnik a nyugati horizont alatt.

Visszatérsz a kunyhódba, a Királyt is elviszik, hogy bekössék sebét. A következõ napon a Nap ugyanúgy felkél, mint eddig, és ugyanolyan erõsnek tûnik, mint eddig, de láttad és érezted a sötét árnyékot, és most érzed a Földben a változást. Növekedés helyett a dolgok érni kezdenek. A nyári Nap heve beérleli a gabonát és a gyümölcsöket, de a növekedés már befejezõdött. És ahogyan a Föld életet ad gyümölcseinek, úgy a Királynõ is életet ad fiának. A gabonát learatják, az árpából sör készül, és ünnepet tartanak ismét, hogy megköszönjék a Földnek ajándékait, és az egészséges, szép fiúgyermeket.

De mivel életet adott a fiúnak, a Királynõ többé már nem egyszerû feleség, Anyává válik. Tudja, hogy fia a Föld új reménysége, mert a Király sebe, melyet a Nyári Napfordulón kapott, soha be nem gyógyuló seb, mely lassan felõrli erejét. A Királynõ tudja ezt, s ezért uralkodásra neveli fiát. A Király azonban csak azt látja, hogy ahogyan fia erõsödik, õ úgy gyengül. Figyeli, ahogyan egyre gyengül a Nap ereje, és közeledik a Napéjegyenlõség, mikor ismét nap és éj egyforma hosszú lesz, de a sötét az, ami erõsödik.

Végül elérkezik a Napéjegyenlõség éjjele. A Király érzi, ahogyan a tisztás vonzza maga felé, és a telõ hold idején, egyedül megy oda. Emlékszik beavatására a Tavaszi Napéjegyenlõségkor, szerelmére a Szûz iránt, boldog egyesülésükre a Házasságban. Emlékszik, milyen büszke volt termékeny erejére a Nyári Napfordulón, és szomorúan emlékszik arra is, hogyan kellett szembeszállnia a sötét ellenféllel, aki Királyságát és Királynõjét fenyegette. És végül, emlékszik fia születésére, az örömre, mely mostanra bánattá vált. A Király a tisztásra ér, melynek közepén fia várakozik, lándzsával kezében.

A szeme sarkából a Király mozgást lát az árnyékok között, és emlékszik arra, hogyan látta meg õ, az Erdõ Ura elõször szeretett feleségét, mikor újonnan ébredt, a fiatal Szûzet. Most is felesége rejtõzik az árnyak között, fekete köpenyt visel, csuklyája takarja az arcát. A Király és fia szótlanul néznek egymással farkasszemet. A Király elõhúzza kardját és támad. Kard lándzsa ellen, hatalmas csata veszi kezdetét a tisztáson. A fény és sötét egyenlõ erokkel küzd, de a sötétség erõi emelkedõben vannak, és ahogyan az éjszaka elõrehalad, a Király fáradni kezd. A seb, melyet a Nyári Napfordulón szerzett, és mely soha nem gyógyult be, gyötri, ereje, mint a Napé, egyre gyengül.

Kis szünet áll be a harcban, a Király mélyen fia szemébe néz. Felfedezi benne a misztériumot, sötétség és fény egyenlõ erejét, és megérti, hogy nem egymással harcolnak, hanem mindegyikük saját magával. Mert a sötétség és a fény egy és ugyanaz, éppúgy mint a Király és fia. A felismeréssel a Király boldogan emeli magasba a kardot, és belép a lándzsa elé. Miközben a lándzsa mélyen belefúródik, belemártja kardját fia szívébe, és mindketten holtan zuhannak el, vérük a Földet öntözi.

A tisztás szélén a Királynõ figyel, és mikor látja férjét/fiát meghalni, sikolya visszhangzik az erdõben. A barlang szájában a Halál és Feltámadás Ura áll, de a Királynõ nem látja. Mert férje, fia, szeretõje a Túlvilág Urává vált, õ maga pedig még ezen a világon van. A növõ hold figyeli, ahogyan a Királynõ megtépi haját, és mint a megszállott, futni kezd az erdõben, gyászától uzve. Mert õ is látta a misztériumot, és most már õ is érti, hogy fény és sötét egy és ugyanaz. Tudja, hogy férje, fia, szeretõje a fátyol mögé lépett, és hogy termékeny ideje leáldozott. Mert a Királynõ most már Boszorkány, az õsi Vénség, aki ismeri élet és halál misztériumát, és végigjárta a beavatás útját. Újta során valóban megtalálta az isteneket, és tudja, hogy az Év Kereke õsi hatalmat rejt. A keréken végigjárva egyesült a misztériummal. Volt Szûz, feleség, Királynõ, Anya és Vénség. Végigjárta az évszakokat. Látott tavaszt, nyarat, õszt és telet, és megérti az õsi igazságot, mely bennük rejlik.

Végül elérkezik a sötét Hold ideje, amikor a Nap ereje a végéhez ér, és a fátyol elvékonyodik a világok között. Az erdõben egyedül állva, a Vénség ismét a tisztás felé indul. Egyedül van, mert rettegik mindazok, akik még nem járták be a kört. Most itt az ideje a mágiának. Õsi Samhain tüzet gyújt, a szent fák ágaiból. Egy minden évszaknak, egy minden útnak, egyet az éjszakának és egyet a nappalnak, egyet szerelmének és egyet fiának, egyet a kígyónak és egyet a dalának.

Ahogyan felemeli karjait az idézéshez, hatalmas vihar tör ki. A végsõ megértéssel megnyitja a fátylat maga és az istenek között. Megnyitja az Alvilág fátylát, és szólítja a holtak szellemeit. Mert tudja, hogy ahhoz, hogy beteljesítse a misztériumot, most egyesülnie kell a Túlvilág Urával szerelemben. A vihar kitör, villámlás és mennydörgés szabdalja az éjszaka sötétjét, a fák megroppannak a szélben. A széllel érkeznek a holtak szellemei, élükön a Szarvas Istennel. Káosz uralja a világot.

Ahhoz, hogy a misztérium teljessé váljék, a Vénségnek magához kell ölelnie a Lángok Urát, a Halál és Feltámadás Urát, és vele kell mennie az alvilágba. Ahhoz, hogy eggyé váljon vele, Istennõvé kell válnia. Saját akaratából ezért az igaz beavatás halálában részesül, és belép a barlangba, hogy csatlakozzon a Szarvas Úrhoz az alvilágban. Ott szerelemben egyesülnek. Mert a szerelem mindennek a kulcsa, mely uralja az életet. Mikor az istenek szerelemben egyesülnek, az új élet magva vetõdik el a Nagy Anya méhében.

És a föld álomba merül, az Isten és az Istennõ pedig egymás karjaiban fekszik, a Föld mélyében, rejtetten. A Nap minden nap egyre gyengül, az éjjelek hosszabbá válnak, a napok rövidülnek. A tél ragadja markába a földet, hideg szelek fújnak az erdõben. A sötétség teljessé válik. De mi nem könnyezünk és nem gyászolunk, mert tudjuk, hogy az Isten és az Istennõ szerelmébol a Nap új életre fog kelni.

Végül elérkezik a Téli Napforduló ideje, az év leghosszabb éjjele. A tisztás szélén állsz ismét, és látod az újjászületõ Nap elsõ sugarait a keleti égbolton, hallod az újszülött gyermek sírását. Elindulsz a felkelõ Nap felé, és ahogyan kiérsz az erdõbõl, és megfordulsz, látod, hogy az egész nem más már, csak tûnõ árnyék. Elõtted a jól ismert világ, melyben élsz, és melybe ideje visszatérned. A Másik Világ is valós, és bármikor visszatérhetsz oda, mert az istenek misztériumai arra várnak, hogy megértsük oket, ha van szemünk, hogy lássunk. Folytatod az utad a mindennapok világa felé, és észleled magad körül a hangokat, fényeket, tudatában leszel a helynek, ahol ülsz. Tölts néhány csendes pillanatot a visszatérés örömének csendes ízlelgetésével, utána nyisd fel a szemed, és nyújtózz ki.