Rachel: Észt pogányság

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a szerzõ és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

Az észt néphit egyik jellegzetessége a pluralizmus volt, ami a sokféle rossz és jó szellembe vetett hitben nyilvánult meg. A szellemek, tündérek, istenségek között hiányzott az alá-fölérendeltségi viszony, különbözõ természeti jelenségekben éltek, hatalmuk korlátozott volt. Észtországban az animalista természethit volt jellemzõ.

A "szent" (püha) szó jelentése valamikor a tabuhoz állt a legközelebb, valami érinthetetlent, különlegeset, határtalant jelölt. Minden szent titokzatosságot, emberre veszélyes erõt sugárzott, elõvigyázatosságból rituális viselkedést kívánt. Szentek lehettek helyek, tárgyak, emberek, állatok, idõszakok, az élet eseményeivel kapcsolatos különféle jelenségek és helyzetek. A szent helyek az áldozati kövek, források és berkek voltak.

Az észtek áldoztak a halott õsök lelkének, a természet szellemeinek és tündéreinek, hogy azok jóindulatúak legyenek, védelmezzenek a balesetektõl és betegségektõl, biztosítsák a föld termékenységét, az állatok szaporodását, a jó vadászzsákmányt stb. Az áldozat elsõsorban étel és ital volt, de lehetett termék is, például vászon, gyapjú, fonal vagy ruhadarab, de akár ékszer vagy pénz is. Különösen nagyra becsült áldozat volt az ezüstpor - az ezüstpénz vagy ékszer oldaláról lekapart por, aminek különleges csodatévõ erõt tulajdonítottak. Áldoztak a kaszálás megkezdése elõtt, a munkák megkezdése és befejezésekor, a halottak hónapjában, a különbözõ jeles napokon és a családi események alkalmával is.

Az áldozókövek felszínén természetes vagy mesterséges mélyedéseket, lyukakat találhatunk, ezekben helyezték el az áldozatot. Gyakran nevet is adtak a köveknek. Észtországban több, mint 1700 lyukas követ regisztráltak, ebbõl kb. 400 kapcsolatos valamilyen népszokás alapján áldozatokkal, vagy bír mágikus, gyógyító erõvel.

Az áldozati forrásnak mágikus, gyógyító erõt tulajdonítottak, vizével szem- és bõrbetegségeket gyógyítottak, vagy lemosták magukról a bûnöket. A forrásoknak ezüstöt áldoztak, ezek között a 8.-12. századból származó tárgyakat is találtak. Észtországban közel 400 szent forrást tartanak számon.

A szent berek különleges erdõrészlet volt, ahova imádkozni és áldozni jártak. Kezdetben feltehetõleg temetkezési hely is lehetett, ennek tabu-jellegébõl fakadt a berek szentsége és érinthetelensége is. A berekben tilos volt megkárosítani a füvet, ágat letörni, fát kivágni stb. A berek általában lombhullató fákból állt, gyakran a település közelében egy magasabb dombon, sík területen vagy valamilyen forrás közelében nõtt, ahol a halott elõdöknek áldoztak. Késõbb, amikor a népszokás már nem társította ezeket a helyeket a holtak lelkeivel, a földalatti erõknek, szellemeknek, tündéreknek, természetfeletti erõknek áldoztak itt, akikrõl feltételezték, hogy a fákban élnek. Áldoztak a különálló fáknak is. A kereszténység felvételével párhuzamosan megkezdõdött a berkek módszeres pusztítása: a katolikus egyház ezek helyére állította saját keresztjeit, kápolnáit, templomait, a luteránus hit pedig megpróbálta teljesen megsemmisíteni a berkek és fák hitét, az áldozat szokását. Ettõl függetlenül még a 17.-18. században is temetkeztek a szent helyekre. A szent fák tisztelete a 19. század elején kezdett eltûnni, a nép ajkán emlékeik a 20. század elejéig megmaradtak.

Dél-Észtországban a tanyák vagy falvak áldozókerteket, szent és sérthetetlen, kerítéssel körbevett kertecskéket tartottak fenn az udvarban, esetleg a nagyobb kertbõl különítettek el egy részt, ahol lombhullató fák és cserjék éltek. Az áldozatot a kertben lévõ kõre, a fûre vagy a bokrok aljába helyezték. Az ilyen kertek a legtovább Mulgimaaban maradtak meg, helyenként a 19. század közepéig.

Az észtek szellemei és tündérei általában csak lelkek voltak, akikhez fordultak, vagy akiknek áldoztak. Lett Henrik Lív Krónikája a 13. század elsoõ felébõl megemlíti, hogy az észteknek és a líveknek is voltak olyan isteneik, akiknek alakja melltõl fölfelé kinõtt a fákból. Habár a papok a balti népek istenalakjait kivágták, és a pogányok nagy csodálkozással látták, hogy azok nem véreznek, a keresztény hit mégsem tudta évszázadokon keresztül megszüntetni a pogány hit gyökereit. Még a 17. századi templomi vizitációkban is panaszkodnak, hogy a szentek napjain a kápolnák mellett hamis isteneket szolgálnak.

A szetuknál fennmaradt Peko-kultuszról szóló szóbeszéd 1933-ban nyert bizonyítást, amikor megtalálták a Peko-figurát és az Észt Nemzeti Múzeumba szállították. A kévében álló kormos Peko a faistenség tárgyi bizonyítéka, ugyanakkor szép példája a hamis istenségek világának és a kezdetleges mûvészeti alkotások kapcsolatának. A Peko, a házat és a terményt védõ szent, valójában fából faragott primitív emberi torzó, akinek a fejébe fúrt lyukakban áldozatként gyertyát égettek. Ez az egyetlen megmaradt Peko, de alakjáról Szetuföldön többféle történet is kering. Pekonak fákat és bokrokat szenteltek, ezek alá hordták az áldozatot. A Peko-alak a faluközösségé volt, minden évben másik tanyán õrizték, az idegenek elõl gondosan elrejtették. A Peko tiszteletére rendezett ünnepségek elsõsorban õsszel, kaszálás után, tavasszal Pünkösd idején és Szent Iván napkor zajlottak. A legfontosabb az õszi ünnep volt. Ezt mindig teliholdkor tartották, csak férfiak lehettek jelen. Ekkor költözött Peko az egyik tanya csûrjébõl a másikba. Pünkösdkor sört fõztek és Peko fején gyertyákat égettek. A megmaradó gyertyavégeket szétdörzsölték a fején - minél több viasz gyûlt ott fel, annál jobb nyár volt várható. Ezen az ünnepen minden tanya gazdája és asszonya részt vett. A Szent Iván napi Peko-ünnepség különlegessége az volt, hogy az alakot kivitték a legelõre a legnagyobb titoktartás közepette. Vittek áldozatként vajat, túrót és gyapjút, szerencsét és az állatok szaporodását kérték. A Peko-kultusz csak Szetuföldön volt ismert, egyetlen adat sem szól amellett, hogy másutt Észtországban is ismerték volna.

Pekotól eltérõen, aki az egész faluközösség sajátja volt, Nyugat-Észtországban ismert az egyetlen családhoz tartozó Tõnn figurája. Tõnn kultusza a legtovább Vändraban, Pärnumaaban maradt fenn, helyenként egészen a 20. század elejéig. A házi szellemek Észtországban általánosan elterjedtek és tiszteltek voltak, de az, hogy megjelentek olyan típusú anyagi formában, mint Tõnn, kétséges. Tõnn akár férfi, akár nõ is lehetett, Tõnn apácskának és anyácskának is szólították. Alakja sokféle lehetett. Vannak adatok arról, hogy viaszból formálták meg, amire néha kis ruhácskákat is varrtak. Gyakran egy egyszerû gyertyát neveztek ki Tõnn-nek, amire kalapot ás nadrágot varrtak. Egy mondás szerint minél öregebb a gyertya, annál nagyobb Tõnn ereje. Egyes Tõnnök fából készültek, kisebb-nagyobb mértékben emberformára emlékeztettek. Az Észt Nemzeti Múzeumban õrzött Tõnn, ami az egyetlen ismert Tõnn-figura Észtországban, csak egy egyszerû bõrkalapocska, alig emlékeztet emberre, a Finn Nemzeti Múzeum Tõnnje azonban hasonlatosabb és teljesen fel van öltöztetve. Tõnn jelenlétét a házban titokban kellett tartani. Általában a hozományos ládában, a csûrben vagy a padláson tartották. Úgy hitték, hogy vannak erõsebb és gyengébb Tõnnök, akik bizonyos helyeken összegyûltek. Oda nem volt szabad a földre köpni, különben azonnal betegség ütötte fel a fejét a házban.

Tõnn-nek volt egy hordócskája is, amibe az ajándékokat helyezték el. Gyakran maga Tõnn nem is volt anyagilag létezõ, jelenlétét csak hordócskája jelezte. Minden kenyérsütéskor és disznóvágáskor Tõnn-nek is részesednie kellett, neki áldozva azt mondták: "Tõnn, te vagy az elsõ!". Vannak adatok arra vonatkozólag is, ahogy a vasárnapi áldozáskor kivették szájukból az ostyát, hogy hazavigyék azt Tõnn-nek. Szerencsétlenségkor vagy betegségkor a hordócskába bronzkopejkákat is dobtak. Tõnnrõl nem volt szabad megfeledkezni, különben azonnal valami szerencsétlenség történt. Ha a hordócska már megjelent a házban, minden következõ generációnak ugyanabba kellett a saját áldozatait elhelyeznie. Tõnnhöz hasonlóan a hordócskát is meg kellett védeni az idegen tekintetek elõl, különben elvesztette jótevõ erejét és gonosszá vált. A hordócska helyét csak a gazda és a gazdasszony ismerte. A legfontosabb Tõnn-nek szentelt nap Antal-nap volt (01.17.). Általában ezen a napon levágtak valamilyen állatot, aminek vérébõl három cseppet a hordócskába cseppentettek. Helyenként Tõnnt kivitték az istállóba és minden állat fejéhez odatartották, hogy sokasodjanak. Tõnnt távol kellett tartani a keresztény istentõl, Antal napkor nem volt szabad imádkozni sem.

Ezeken a konkrét védõszellemeken kívül a világ az észt néphit szerint sokféle természetfeletti lénnyel népesült be, akik a természetben élték titokzatos életüket. Az otthontól távol, a vad természetben az ember bizonytalanul érezte magát. A rossz szellemek elsõsorban farkas vagy kígyó formájában jelentek meg, ezeket szellemûzéssel kellett távol tartani.

A legnépszerûbb természetfeletti lény az ördög volt, akinek árnyékában nagy számban rejtõztek egyéb természetfeletti lények, akik egy része a kereszténységet megelõzõ idõkbõl származott. Az ördögöt megjelenési formáinak nagy változatossága és szerepeinek sokfélesége jellemzi, õ volt az, aki az egykori természeti szellemeket kitörölte a népi emlékezetbõl. Az ördög általában kétféle lehetett: agresszív vagy neutrális. Az elsõ az emberre közvetlenül veszélyes volt, a második nem volt különösebben emberellenes. A harmadik, késõbbi ördögforma a komikus ördög, aki a népmesékben egyszerû, vagy egyenesen buta.

A kereszténységben az ördög és a boszorkány együtt jelentek meg, az emberek természetfeletti képességei általában az õt segítõ démonoktól származtak. Az észt néphitben a boszorkány önálló, a saját tudására és természetére támaszkodva jelenik meg. A boszorkány szó mégis rosszakaratú, ellenséges tudással rendelkezõ embert jelent. A jóakaratú gyógyító és a boszorkányság ellen védõ a tudó, bölcs volt. Mindketten egyaránt tartoztak a hitvilághoz és a faluközösség valós társadalmához. A boszorkányság területének népszerû szereplõje volt az észtek körében a kincsgyûjtõ (manó), aminek létrehozásához pontos leírás segített hozzá. Az ilyen kincsgyûjtõ összehordta a szomszédok értékeit. Hogy a kincsgyûjtõ ne tudjon bejutni, a tetõnyílásra mágikus deszkapárt kellett erõsíteni.

A kereszténység nyomása ellenére az észtek sok pogány elemet megõriztek hitükben, ami elsõsorban praktikus gondolkodásmódjukra utal: senkit sem szabad eltaszítanai, sem az újat, sem a régit. A család és a jószág védelmében mindkét helyrõl lehetett segítséget várni és ezért áldozatot hozni, hiszen ki tudta pontosan megmondani, miben jelenhet meg a titokzatos és veszélyes másik oldal.