Osara: Dionüszosz mítoszköre az ókori Görögországban

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a szerzõ és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

Dionüszosz Nüsza hegyén egy sereg féktelen szatírral és nimfával együtt nevelkedett fel. Itt ízlelte meg elõször Dionüszosz a bort, s innen vitte el az elsõ szõlõvesszõt Ikariosz athéni pásztornak. A szõlõ és a szõlõmûvelés tudományának elterjesztése nem volt békességes "missziónak" mondható, hiszen az ajándékát elutasító királyok, falvak és városok kegyetlen büntetést szenvedtek el. Dionüszosz nyomában öröm és borzadály, õrültség és mámor, szenvedély és halál járt. Dionüszosz a mámor és a halál szenvedélyességét kínálta fel és ízleltette meg az emberekkel.

Dionüszosz a bormámorral gyógyító, a terhektõl és problémáktól ily módon megszabadító isten, aki megkönnyíti a nehéz sorsú emberek életét; tisztelete eredményeképp a halál utáni életben ezernyi boldogságban lehet részesedni. Ez jelentheti azt is, hogy a bor és mámor, amit Dionüszosz az orgiáin biztosít, pusztán ízelítõ a síron túli világ szenvedélyeibõl. Mintha minden egyes alkalommal a halállal néztek volna szembe bátran, elfeledve minden, az elmúlással együtt járó borzalmat, félelmet. Mámorral tekinteni a halál felé - ez egy olyan létérzés, ami igazán a görögség sajátja volt.

Dionüszoszt idõnként azonosították Hádésszal is, mint ahogy azt Hérekleitosznál láthatjuk: "Hádész és Dionüszosz egy is ugyanaz, akinek a tiszteletére õrjöngenek és lénaiát ünnepelnek." Az azonosítás oka valószínûleg abban rejlik, hogy Hádész a testet jelenti, melyben a lélek öntudatlan és megrészegült állapotban található. Figyelemre méltó az is, hogy Hádészt szintén gyakran ábrázolták bõségszaruval, Dionüszosz jelképével, s mindkét istenséget szívesen azonosították Plutosszal (a Bõség), akit Démétér egy barázdában fogad a méhébe. Plutarkhosz azonban rámutatott arra, hogy az azonosítás alapja ennél misztikusabb okban fedhetõ fel: Dionüszoszt ugyanis az egyiptomi Oziriszhez hasonlítja, aki - Hádészhoz hasonlóan - a holtak urává vált, s ekkor "természetében megváltozott", melyet már csak a beavatottak ismerhetnek. Ugyanakkor Dionüszosz egyik mellékneve - mint láthattuk az orphikus misztériumokban - Hüész, a nedves természet ura, s ezen aspektusában szintén Oziriszhoz fogható. Plutarkhosz így támasztja alá ezen megállapítást: "való igaz, hiszen Hellanikosz hallotta, hogy a papok Osziriszt Hüszirisznek mondták; õ ugyanis következetesen így hívja az istent, valószínûleg természete és megtalálásának rítusa miatt". Pindarosz is megerõsíti Dionüszosz vegetációs aspektusának fontosságát: "Növelje az örömet hozó Dionüszosz a fák termését és a koraosz szent fényét!"

Valóban, mindkét meghaló és feltámadó istenség mítoszkörében nagyon sok hasonlóságot fedhetünk fel. Mindkettõ "éltében" kapcsolatban hozható a földi vegetációval, mindkettõt dajkák nevelték fel, s halálukban széttépettek, testük részei pedig a föld termékenységét segítették elõ. Plutarkhosz szerint "az a szertartás, melyet a papok az Ápisz temetésekor nyilvánosan elvégeznek, amikor a tetemet tutajra helyezik, semmiben nem különbözik a Bakkhosz-ünnepektõl. Hiszen szarvasbõrbe öltöznek, thürszoszt hordoznak, ugyanúgy kiabálnak és mozognak, mint azok, akik Dionüszosz orgiáin õrjöngenek. Ezért sok görög bika formájú Dionüszosz-képeket készít, az éliszi asszonyok pedig imájukban azért könyörögnek, hogy "bika formájú lábbal jöjjön el az isten" hozzájuk. Az argosziaknál Dionüszosz mellékneve: "bika által nemzett". Trombitákkal hívják ki a vízbõl, miközben bárányt dobnak a mélybe kapuõrzõnek; a trombitákat viszont thürszoszokban rejtik el, amint errõl Szókratész a Szent szokásokról címû mûvében tudósít."

A titánokról szóló történet tehát szinte teljes egészében megegyezik Ozirisz feldarabolásának, feléledésének és újjászületésének mítoszával. Dionüszosz szent növényét, a borostyánt Plutarkosz szerint az egyiptomiak khenoszirisznek hívták, melynek jelentése "Oszirisz növénye". Arisztarthosz egy levelében arról tudósított, hogy "az egyiptomiak Zeusz és Iszisz fiát, Dionüszoszt nem Oszirisznak, hanem Arszaphésznek nevezik, ez a név férfiasságot jelent". Ugyanerre mutat rá Hermaiosz is az egyiptomiak ünnepérõl írt mûvének elsõ könyvében. Azt mondja, hogy Ozirisz neve lefordítva "erõs"-et jelent.

Dionüszosz és Ozirisz összevetése egyébként még egy érdekes értelmezését adja az eleusziszi misztériumokban is látott, szent ládáknak, melyekben a rituális tárgyakat hordozták. Ozirisz mítosza így szól: "Miután titkon mértéket vett jó fivérének testérõl, a gonosz fivér, Tüphón egy gazdagon díszített ládát készített erre a mértékre, s egyszer, amikor valamennyien együtt ittak és mulatoztak, behozta a ládát, tréfásan annak ígérve, akire pontosan ráillik. Meg is próbálta egyik a másik után, de egyikük alakjára sem illett. Végül Ozirisz szállt be a ládába, és lefeküdt. Erre az összeesküvõk odarohantak; rácsapták a fedelet, erõsen leszögezték, beforrasztották olvasztott ólommal, s a ládát a Nílusba dobták."

Az isten rajongó követõi a mainaszok voltak, akikrõl több ábrázolás is fennmaradt, különösen a vázafestményeken. Karjukra szelíd kígyók tekeredtek, vállukat õzgidabõr takarta, s úgy tartották, az õzet saját maguknak kellett hozzá elejteniük. Hosszú köntöst viseltek, fejüket repkénykoszorú övezte. Ünnepein, különbözõ helyi hagyományok szerint - Teószban, Naxosz és Androsz szigetén, valamint Éliszben - bor bugyog föl csodálatos bõséggel a földbõl. A bor mellett helyenként a legenda szerint tejforrások fakadtak, mert az anyatej csorduló bõségét is Dionüszosszal hozták kapcsolatba.

Athénban évi négy ünnepet ültek tiszteletére. A "Mezei Dionüsziák", melyekre decemberben került sor, falusi ünnepségek voltak. A nép szüreti vidámsága különbözõ játékokban jutott kifejezésre. Ilyen volt az aszkoliaszmosz: a fiatalság fél lábbal az olajjal bekent borostömlõkön (aszkosz) táncolt és bukdácsolt az egybeverõdött tömeg mulatságára. És ilyenek voltak azok a hangos álarcos felvonulások is, s amelyek hozzájárultak az athéni dráma - fõleg a vígjáték - kialakításához. Utóbb, az athéni szinjátszás virágkorában, vándorszínészek ugyanezen az ünnepen adták elõ néha azokat a darabokat, amelyek a városban már elõbb színre kerültek.

A felvonuláshoz minden résztvevõ a legszebb ruháját és ékszereit öltötte magára. Elöl haladtak a szõlõág és a borral telt amphóra hordozói. Õket követte az az ember, aki az áldozati bakkecskét vezette, majd egy fiatal nõ, a Kosárhordozó (Kanéphorosz) következett a menetben, aki fügékkel telt áldozati kosarat vitt. Mögötte a Phalloszhordozók (Phallophoroi) haladtak, kik hatalmas, álló, isteni Phallosz szimbólumot vittek egy emelvényen. A vörös emelvény borostyánnal volt körbefuttatva, elülsõ részének mindkét oldalára egy-egy szemet festettek. A Phalloszhordozók fejét borostyán és ibolya övezte, arcukat a zöld növényzet szinte teljesen árnyékba borította.

Mögöttük menetelt a Pap, aki Phallikus Himnuszt (Phallikosz) énekelt Phalésznak, Bakkhosz társának. A papot a zöldségekkel teli tál hordozója követte, mögöttük pedig a menet többi tagja, férfiak és szûzek haladtak. Bár a férjezett asszonyok részt vehettek az áldozati szertartásban, nem tartozhattak a menethez, hanem oldalról figyelhették azt. Ezen az ünnepen a férfiak dominanciája volt megfigyelhetõ, míg más Dionüszosz-ünnepeken (Lénaia, Anthesztéria és Oszkhophória) a nõk szerepe volt erõteljesebb.

Amint megérkeztek a szentélyhez, a Phalloszhordozók felkiáltottak:

"Adjatok utat! Adjatok helyet
az Istennek! Mert akarata az,
hogy szertelenül lovagolva
meredezzen középen."

A szentélyen kívül felállították a szent Phalloszt, s táncosok táncolták körbe. Talapzatához két sziklát és borral telt tömlõket helyeztek, jelképezvén az Istent, kinek neve onnantól kezdve Enorkhosz ("Õ a Herékkel").

A szentélyen belül a Pap felkiáltott: "Euphémeite! Euphémeite!" (Ne szólj gonoszat!) A Kosárhordozó elõlépett, és egy merõkanállal mártást öntött a süteményekre, melyeket az Istennek hoztak. Mielõtt feláldozták volna a kecskét, a Pap így szólt: "Te, a Kecske, ki az Isten, jöjj és edd a gyümölcsös szõlõfürtöket, de most a gyökér bõségben fog szõlõt teremni, s mi kielégítõ boráldozatot hintünk eléd." Végül a nõk Ololugé kiáltásai közepette feláldozták az állatot. Feldarabolták, darabjait pedig egy háromlábú üstben, tejben fõzték meg, majd nyársra tûzték és addig sütötték a húst, míg az teljesen el nem égett.

Ezután a szentélyen kívül megünnepelték Dionüszosz újjászületését, miközben a szentélyben új bort töltöttek ki a korsókból. A Pap "Kaleite Theon!" (Idézzétek meg az Istent!) kiáltására a nép "Szemeléi Iakkhe Ploutodota!" (Szemelé fia, Iakkhosz, Bõség Adományozója!) szavakkal felelt. Ezután kezdetét vehette az általános, nagy ünneplés, színjátékokkal, táncokkal, zenészekkel,mulatozással.

Sokkal kevesebbet tudunk a Lénaiáról, melyet tél közepén, telihold idején ünnepeltek. Egy Hérekleitosz-idézetben mindenesetre pontosan megtalálható, hogy a lénai szót a bakkhánsnok szinonimájaként is használták. A Lénaiát, a Tomboló Nõk Ünnepét egy táncszérûn rendezték Athén mellett.

A Baszileusz és az Eleusziszi Misztériumok Epimeletai-jai (Fesztivál Fõfelügyelõi) vezették az ünnep vallási részét. Fontos résztvevõ volt még a kétszer hét Gerairai, azok a papnõk, akik a Baszilenna szolgálatában álltak; hosszú köpenyt viseltek, fejüket borostyán korona díszítette.

A résztvevõk trágár dalokat (szkómmata) énekeltek, táncoltak, sípoltak, kosarakból virágszirmokkal hintették tele a földet, közben egy pap felszólította Szelénét, bújjon elõ az omphaloszból, és hozza magával a tavasz szellemét, azaz az Ifju Dionszüszoszt. A nõk izgató hatású hippomanészt fogyasztottak, melynek mibenlétét máig rejtély övezi. Egyesek szerint valamilyen növény volt, mások szerint egy sárló kanca vaginájának nyálkás nedve, vagy egy újszülött csikó homlokáról levágott fekete hártya. Majd bikát, kecskét vagy szarvast áldoztak fel Dionüszosz isten jelképeként. A rituálé során a papnõ, mint az istennoõ - Aphrodité Uránia - megtestesítõje, hosszú üldözés után a tengerparton egy villámmal "halálra sújtotta" Dionüszoszt, illetve az õt jelképezõ áldozatot. Az áldozat széttépése közben a papnõk felhúzták szoknyáikat, hogy a szertefröccsenõ vér termékenyítse meg õket. Majd kilenc darabra vágták az áldozatot, papnõi pedig nyolc darabot felfaltak nyersen. A kilencedik darabot elégették.

Ugyanabban az idõben, amikor Attika szelídebb szõlõtermõ vidékein a Lénaiát ünnepelték, a legrövidebb téli naphoz közel esõ idõben, a hegyekben, elsõsorban a Parnasszoszon kétévenként ismétlõdõ - ún. trieterikus ("háromévi") - ciklusokban a mainaszok vagy bakkhánsnok (bakkhai) ültek vad orgiát Dionüszosz tiszteletére. Ezeket a rajongó asszonyokat az õrjöngõ mámor, a Dionüszosznak való feltétlen magukátadása ragadta ki családjuk körébõl egy idõre.

Hasonló volt az Agriónia ünnepe is Boiótiában. Az asszonyok Dionüszoszt hajszolják vad rohanásban, de az eltûnt, hiába keresik. Aztán abbahagyják a keresést, mondván, hogy az isten "a Múzsákhoz menekült és náluk rejtõzködik". Evvel a záróakkorddal csitult el a mámor. "Dionüszosz a Múzsákhoz menekült": a marcangoló és önmarcangoló mámor kitombolta magát, csak a Múzsák hatáskörében mûködik tovább, mint termékeny mámor, teremtõ ihlet, az a szent õrület - mania -, mely Platón szerint minden mûvészi alkotáshoz elengedhetetlen. "Az õrjöngésnek pedig két faja van: az egyik emberi betegségbõl ered, a másik isteni kiragadtatás a megszokott dolgok körébõl" - írja Phaidrosz címû mûvében.

A bakkhánsnok vad orgiáinak elcsitultával Dionüszosz szelídebb mámora kíséri végig az emberi életet. Az orgiák Bakkhosza, a vad "zajongó", mint a "halandók öröme" is szerepel és lüsziosz, a nagy "megoldó" nemcsak a vad szenvedélyeket bocsátja szabadjára, hanem pauszilüposz is, "bánatszüntetõ", "gondûzõ".

A mainaszok önkívületi állapotban, mámoros õrjöngésben kiáltozva dicsõítették az istent, hajukat és ruhájukat megtépték, és félmeztelenre vetkõzve megfojtott kígyókkal övezték magukat. Mozgásuk inkább rohanás volt, mint tánc, hangjuk inkább kiáltás, mint ének, melyet fuvolák, sípok és dobok kísértek. A hegyekben, az erdõk mélyén vadállatok vérét itták, hogy így fogadják magukba az istent. A prehellén korban a kancafejû bakkhánsnõk egy tölgyligetben minden évben ugyanezen a napon egy kisfiút szaggattak szét és ették meg nyersen. Késõbb a kisfiú helyett csikót öltek meg.

Démoszthenész megemlíti, hogy ezeken az ünnepségeken megtisztító szertartásokat (katharmosz) is bemutattak, melynek során a résztvevõket agyaggal és liszttel dörzsölték be, majd leborultak a földre, és azt ismételgették: "elmenekültem a gonosztól és megtaláltam a jobbat". Erre a többi jelenlévõ hangos örömujjongásban tört ki.

A krétaiak kétévente ünnepelték Dionüszoszt, és ezen minden részletében bemutatták az isten szenvedését. A hívõk fogaikkal darabokra téptek egy élõ bikát, majd õrjöngõ kiáltozással járták be az erdõt. Menetük élén egy ládikát vittek, benne a hagyomány szerint Dionüszosz szívével. Fuvolák és cintányérok vad zenéje idézte a csörgõk hangját, melyekkel a titánok a gyermeket a pusztulásba csalták.

Az ezekhez igen hasonló Agrióniát Orkhomenoszban ülték meg minden évben. Az ünnepen Dionüszosz papja kivont karddal üldözte egy bizonyos család nõtagjait, akiket Oleiai-nak ("Pusztulást Hozó") neveztek. Ha sikerült valamelyiküket utolérnie, jogában állott, hogy megölje. Ez a család, melynek évente megalább egy emberáldozatot kellett szolgáltatnia, bizonyíthatóan királyi vérbõl eredt. Nemzetségüket Minüaszra vezették vissza, Orkhomenosz híres, régi királyára. A hagyomány szerint a király három lánya már régóta megvetette az ország többi nõit, mivel azok õrjöngõ bakkhanáliákon vettek részt, miközben a lányok otthon ültek, a guzsallyal és a szövõszékkel foglalatoskodva, míg a többiek fejükön virágból font koszorúval, a szélben lobogó, kibontott hajjal, önkívületben kóboroltak a cintányérok és tamburák vad zenéjétõl visszhangzó hegyekben. Idõvel azonban a szent õrület elérte a királylányokat is csendes termükben, vad vágyat éreztek az emberhús fogyasztására, és sorsot húztak maguk közül, ki adja oda a gyermekét, hogy felfalhassák. A sorshúzás Leukippére esett, akinek fiát, Hippaszoszt a három megvadult nõ széttépte. Tõlük származnak az Oleiaik.

Argoszban úgy tartották, hogy az isten útja az Alvilágba az Alküonia-tavon át vezetett, ezért a szertartásokat is itt ünnepelték. A hívõk trombitaszóval hívták urukat, majd bárányt dobtak a tóba, áldozatul a halottak õrének. A rítusnak ez a helyi változata, mint látható, nem õriz sokat a dionüszoszi szertartás lényegébõl, mindössze egy szent helyhez kapcsolódó mitikus eseményt elevenít fel. Sokkal többet árul el a Khioszon és Tenedoszon, valamint a potniai szentélyben bemutatott áldozat. Ezeken a helyeken is kezdetben gyermeket szaggattak darabokra az isten ünnepén, ezt csak késõbb helyettesítették kecskével. Orkhomenoszban az emberáldozatot egy régi királyi család nõtagjai közül választották ki. Ahogy a széttépett bika, csikó vagy kecske a megölt istent képviselte, úgy testesítette meg õt az emberi áldozat. A mítosz szerint Pentheuszt és Lükurgoszt azért szaggatták darabokra, mert ellenszegültek Dionüszosz szertartásainak. Ez az elem az uralkodók feláldozásának szokására utal, akiknek testét azért tépték szét és szórták el a mezõn, hogy megtermékenyítsék a földet. Nem lehet véletlen, hogy a monda szerint Bakkhoszt is Thébaiban tépték szét, ugyanott, ahol Pentheusz hasonló sorsra jutott.

A dionüszoszi szertartásokban tehát az áldozat feldarabolása (szparagmosz) és a nyers hús felfalása (ómophagia) révén valósult meg az egyesülés az istennel. A széttépett és felfalt állatok (bika, kos, kecske, csikó stb.) Dionüszosz megtestesülései voltak. A dionüszoszi extázis az emberi lét túllépését, a teljes szabadság elérését, az istennel való azonosulást jelenti.

Az Anthesztériát nagyjából február-március környéként tartották, a "Nagy Dionüsziát", a legkésõbb bevezetett ünnepet pedig március-áprilisban. Thuküdidész az Anthesztériát tartotta Dionüszosz legrégebbi ünnepének, akit ezen a napon Dionüszosz Anthiosz (Virágszirom-bontó Dionüszosz) néven tiszteltek. Az Isten Lénaia ünnepén tért vissza az Alvilágból a földre, s született új életre, ez az ünnep pedig házasságra lépésének ideje.

Elsõ napja "Pithoigia", az agyagedények (pithoi) kinyitása. Az edényeket a "mocsarak Dionüszoszának" szentélyéhez vitték, hogy italáldozatot mutassanak be az istennek, majd megkóstolták az újbort. Dionüszosz óriási álarc formájában volt jelen az ünneplõk között, s a faoszlopra függesztett álarcnak mint az isten képmásának nyújtottak elõször az italból. A résztvevõk a kora tavasz friss virágaiból font koszorút viseltek homlokukon, és a lakoma végén ezeket a virágokat vitték el Dionüszosz Lénaion nevû templomába.

A második napon, a "Khoesz" (kupák) napján ivóversenyekre került sor, s felvonulást rendeztek, mely az istennek a városba érkezését mutatta be misztériumjáték formájában. Mivel a cél az volt, hogy legyõzzék a tengert, a menetben fontos szerephez jutott egy négykerekû kocsin húzott hajó, rajta a szõlõtõkét tartó Dionüszosszal és két fuvolázó, meztelen szatírral. Mögöttük fuvolajátékos, virágfüzér-hordozók, áldozati bika és különféle jelmezes szereplõk haladtak, kik az egyedül ezen a napon megnyíló szentély, az õsi Limnaion felé igyekeztek. Itt került sor a különféle szertartásokra, melyeken a Baszilinna, a "Királynõ", valamint négy nõi kísérõje is részt vett. Ettõl a perctõl kezdve a Baszilinnát, a város hajdani királynõinek utódát Dionüszosz hitvesének tekintették. Ezen a napon választotta ki a Baszileusz azt a kétszer hét Gerairait is, akik a hírnök segédletével esküdtek fel a Baszilinna szolgálatára. Az asszony felszállt az isten mellé a kocsira, és újabb, lakodalmi jellegû menet indult a Bukoleion, az õsi királyi lakhely felé. Arisztotelész szerint itt került sor a hierosz gamoszra az isten és a királynõ között.

A harmadik napon, a "Khütroi" (cserépedények) ünnepén a holtaknak hoztak italáldozatot. Pánszpermiát, különféle magvakból készült kását készítettek, melyet az éj leszállta elõtt kellett elfogyasztani. Amikor beesteledett, felkiáltottak: "Thuraze Kéresz, ouket Anthesztéria!" (Kifelé a kérekkel, vége az Anthesztériának!)

A gazdag, már nyáriasabb virágzás különböztette meg a Nagy Dionüszia hangulatát az Anthesztéria kora tavaszi virágünnepétõl. Március végén tartották, a hold második negyedében. Ez volt Dionüszosz Eleuthereusz (Szabad Dionüszosz) ünnepe.

Nagyszabású körmenetben hordozták meg Dionüszosz õsi szobrát, gyermekkarok énekeltek, általános vigasság, zene, ének töltötte ki a napokat. Pindarosz csodálatos szavakkal ír e tavaszi Dionüszosz-ünnepségekrõl: "Nézzétek a táncot, Olimpiaiak; bocsássátok ránk a Gyõzelem kegyelmét, ti istenek, kik városunk szívébe érkeztek, hol számos láb tipor és füstölõk égnek: jöjjetek a megszentelt Athénba a szent középsõ kõhöz. vegyétek virágfûzéreiteket s tavaszi italádozataitokat... Jöjjetek közelebb a borostyánnal ékített istenhez. Bromiosznak nevezzük õt mi halandók, õt, a hatalmas Hangút... Beteljesülésének tiszta jelei nem rejtettek, mikor a bíbor-köpenyû Horae kamrája feltárul, és virágok nektárjától édes a tavasz illata. Akkor, akkor, a halhatatlan Földet ellepik az árvácska csodás szirmai, rózsákat tûzünk hajunkba, és a dal hangja magasan szárnyal a sípokon, s a tánctermek megtelnek a koronás Szemelé szólongatásával."

Bromiosz ("Õ a hangos kiáltásokból") Dionüszosz egyik címe volt. Szemelé itt, mint Földanya tûnik fel, a Horae, az Évszakok pedig szûzek kórusát jelentette, akik hangjukkal felébresztették a virággal koszorúzott Földanyát téli szendergésébõl.

Dionüszosznak ezen az ünnepén jelen vannak az "ibolyakoszorús" Múzsák is, õt magát is evvel az ünneppel kapcsolatban nevezték Melpomenosznak, éneklõnek, mint Melpomenét, azt a múzsát, akit a késõbbiek a tragédiaköltés istennõje gyanánt említenek.

Az ünnep során elõször Dionüszosz Eleuthereusz faragott fa képmását vitték el a szentélybõl a templom Eszkharájához (tûzhely). Ezután áldozatokat mutattak be az Istennek, és himnuszokat énekeltek hozzá. Majd fáklyás körmenetben visszavitték a képet a városba. A színház szent helyén Dionüszosz papjai fekete bakkecskét áldoztak a Thumelén, a színház Áldozati Oltárán.

A Nagy Dionüszia utolsó napjai a drámai versenyeknek voltak szentelve.