Nuit: A baszk boszorkányok rejtélye

A cikkek felhasználása bármilyen formában csak a szerzõ és a Berkano honlap, mint forrás megjelölésével lehetséges!

1611-ben különös, misztikus események játszódtak le egy kicsi, elszigetelt halászfaluban a baszkok földjén, a Pireneusok spanyol oldalán, melyek megrázták a közösséget.

Minden akkor kezdõdött, amikor a tizenhárom éves Isabel Garcia azt mesélte az embereknek, hogy amikor ruhákat mosott egy nap a patakban, egy idõs asszony, név szerint Maria de Illara fizetséget ajánlott fel neki némi megbízatás fejében. A lány elvállalta a feladatot, és az öregasszony azt mondta, majd aznap késõbb megkeresi.

De az asszony nem tért vissza Isabelhez azon a délutánon, mint ahogy megígérte. Ehelyett éjjel bukkant fel. Isabel, aki anyjával osztozott egy ágyon, igazán megdöbbent, mikor meglátta az öregasszonyt, s még jobban megijedt, mikor az asszony belekapaszkodott, és odahúzta az ablakhoz, miközben gyorsan valamiféle olajat dörgölt a hóna alá. Majd kezével szorosan megragadta a lány vállát, és mindketten kireppentek az ablakon, át a háztetõk felett, mig végül megérkeztek a Jaizquibel hegyre, nem messze a Szent Borbála kápolnától.

Nem voltak egyedül. Mások is gyülekeztek a hegyen, ahol különös szabbat vette kezdetét. Hosszú asztal foglalta el a hely közepét, melynek fõjénél az Ördög ült arany trónján. Teljes egészében férfinak nézett ki, azzal a különbséggel, hogy három szarva és farka is volt.

Miközben a gyülekezet táncot lejtett a dobok és furulyák zenéjére, az öregasszony az Ördög elé vezette Isabelt, és bemutatta neki; az Ördög felszólította a lányt, hogy tagadja meg Jézus Krisztus és a Szûz Mária iránti szeretetét, az egyház szentatyáit, és saját szüleit is.

Nem tudható pontosan, Isabel mit válaszolt, de késõbb azt mondta, több táncost felismert a jelenlévõk közül, pedig azok maszkokat viseltek. Azt is mondta, hogy szemtanúja volt, amint az Ördög közösült velük, férfiakkal és nõkkel egyaránt.

Úgyszintén nem ismert, vajon közösült-e az Ördög Isabellel is. Annyi bizonyos, hogy adott neki egy almát, amit a lány megevett. Nem sokkal késõbb hazatért otthonába. Anyja végigaludta az éjszakát, észre sem vette távollétét.

A történet itt végetért, és talán a falusiak még hajlamosak is lettek volna valamely rossz álomnak betudni a dolgot, ha nem sokkal késõbb egy másik fiatal lány, Maria de Alzueta nem mondott volna el egy igen hasonló, képtelen történetet saját elrablásáról és a szabbaton való résztvételérõl.

Nyomozást rendeltek el, és a két lányt a falutanács elé idézték, ahol mindkettõjük megtette a maga vallomását. Nem sokkal ezután letartóztatási parancsot léptettek életbe az öregasszony, Maria de Illara és másik három ember ellen, kiket a lányok felismertek a szabbati mulatságon.

Mindannyian tagadták a vádakat, kivéve a hatvankilenc éves Maria de Illarát, aki beismerte, hogy az elmúlt negyvennyolc évben aktívan gyakorolta a boszorkányságot. Azt állította, hogy akkor vált boszorkánnyá, mikor egy Joan de Tapia nevû férfinál szolgált. Azt is megvallotta, hogy több falusi gyereklányt elbájolt, köztük Isabelt, és hogy számos alkalommal közösült az Ördöggel.

Mikor vallomásának híre ment, több lányka is elõkerült, és boszorkánysággal vádolta Mariát és három társát. Egyiküket, Ines de Gaxent korábban már megvádolták boszorkánysággal Franciaországban, de azután felmentették. A két másik nõ megtört és bevallotta bûnösségét, de Ines ragaszkodott az ártatlanságához.

Megdöbbenve és elborzadva az események fordulatán, a falutanács Salazar de Friasért küldetett, az egyház inkvizítoráért, aki gyakorta folytatott vizsgálódásokat a baszk városokban és falvakban. De Frias vakbuzgó fanatikusként volt ismert, akinek eltökélt szándéka volt, hogy kipurgálja a boszorkányságot a világ minden apró szögletérõl.

Ennek ellenére, megdöbbentõ módon, de Friast nem érdekelték a tanúvallomások. Levelet írt a tanácsnak, és azt tanácsolta, eresszék szabadon a nõket, és adják vissza azoknak minden tulajdonukat. A falutanács végül, ha vonakodva is, de eleresztette a boszorkánysággal megvádolt asszonyokat, azzal a feltétellel, hogy örökre elhagyják a környéket.

Soha nem tudjuk meg pontosan, hogyan menekült meg ez a négy nõ a spanyol inkvizíció és annak eltökélt katonája elõl. Talán de Frias egyszeruen csak belefáradt a vérengzésbe. Csupán egy évvel korábban, 1610-ben részt vett egy kiterjedt boszorkányüldözésben Zugarramuridban, nem túl messze ettõl a falutól, Navarre észak-nyugati körzetében, mely akkoriban hírhedt volt boszorkányairól és pogány praktikáiról.

Volt ott egy hely, melyet a "Bakkecske mezejének" hívtak, s ott volt egy kis barlang, melyet jól ismertek a környékbeliek az ott zajló, természetfeletti események kapcsán. A barlang alján egy patak folyt, melynek a "Pokol forrása" nevet adták, felette pedig egy sziklakiemelkedés "az Ördög trónja" nevet kapta. Úgy vélték, a boszorkányok itt tartották rituáléikat minden péntek éjjel, és fekete miséket rendeztek bizonyos keresztény ünnepek éjjelén, miközben az õsi baszk nyelven kántáltak, melyet Európa legrégibb ismert nyelveként tartottak számon, s melynek eredete ismeretlen.

Többen azt állították, maga az Ördög is jelen volt ezeken az ünnepségeken, és a környéken elkövetett több bûnügyhöz neki, vagy cimboráinak volt köze. Ugyanezen boszorkánycsoportot gyanúsították meg azzal is, hogy gonosz viharokat idéztek elõ Biscay kikötõjében, mely sok tengerész életébe került. Szokásosan kora õsszel sújtotta ezt a területet az a vihar, melynek hivatalosan az "Egoa" nevet adták, de a nép csak a "Boszorkányok szelének" nevezte. Azért is rettegték ezeket a viharokat, mert elverte a vetést.

A boszorkányokat hamarosan letartóztatták, és kezdetét vette az egyik legnagyobb boszorkányper a baszkok történetében. Tizennyolcan vallották be és bánták meg bûneiket, ezeknek megengedték, hogy visszatérjenek az emberek közé, s még az egyház is megbocsátott nekik. Hét másik kevésbé volt szerencsés, õk vagy máglyahalált haltak, vagy a kínzásokba pusztultak bele.

A bírák egyike egy francia férfi volt, Pierre de Lancre, hivatásos boszorkányvadász és történész, akitõl számos feljegyzés maradt ránk ebbõl az idõszakból. Gyökeres meggyõzõdése volt, hogy az Ördög bizony odavetõdött arra az elszigetelt földre, pontosan azért, mert olyannyira távol esett Európa többi részétõl. Sehol máshol nem beszélték a baszk nyelvet, õ maga sem értette, ez további tápot adott ama elképzelésének, hogy istentelen vidék ez.

De Lancre meggyõzõdése volt az is, hogy a baszkok életvitele - lévén vad és babonás nép - a melegágya az Ördög mesterkedéseinek. S mivel a férfiak fél életüket kint a tengeren töltötték, az Ördögnek volt bõven ideje és lehetõsége, hogy megkísértse asszonyaikat.

Épp ezért különös szigort rendelt el. Amikor Baszkföldre érkezett, sok ember jobban rettegett tõle, mint az Ördögtõl, ezért elmenekültek. De Lancre a legtöbb boszorkánysággal vádolt embert saját kezûleg húzta karóba és elevenen elégette, beleértve egy igen öreg, és feltehetõleg teljesen szenilis papot is.

De Lancre orvosszakértõkkel is rendelkezett, akikrõl azt tartották, hogy szakértõi a "boszorkányjegyek" megtalálásának az ember testén. Nem kevesebb, mint háromezer embert itélt halálra "fényes" pályafutása során.

De Lancre minden vérengzõ ténykedése ellenére a boszorkányság nem halt ki a baszk nép körébõl, és a mai napig fennmaradt. Az egyszerû népek azonban épp annyira rettegnek a boszorkányoktól, mint a középkor babonás, elmaradott napjaiban. Éjjel szinte soha nem mennek a barlang közelébe, de források, patakok közelébe sem, mert úgy tudják, a boszorkányok rituáléi mindig vizparton folytak. Bármely ismeretlen, aki folyékonyan beszéli a baszk nyelvet, gyanús a szemükben. Azt is gondolják, hogy bárki boszorkánnyá válhat, ha a keze ügyébe kerül olyan tárgy, mely korábban egy boszorkány birtokában volt. A baszk néphit szerint még az is boszorkánnyá válhat, aki háromszor körbejár egy templomban. És természetesen, a haldokló boszorkány érintése mindenképp átruházza a bûvös hatalmat.

Baszk népi legenda az is, hogy biztosan boszorkány van a közelben, ha a kakas szokatlan idõben kukorékolja el magát - tehát nem a hajnal jöttével. Amikor ez történik, azonnal sót kell dobni a tûzbe, vagy keresztet vetni magunkra, hogy megvédelmezzen.

A boszorkányságról szóló rémes babonák igazságtartalmáról lehet vitatkozni. De az mindenképp elmondható, hogy a baszkok õsi és rejtélyes nép, és valahol természetes az, hogy fennmaradtak körükben ezek a babonák és néphagyományok, melyek mindennapi életük részévé váltak az idõk során.