Berkano Wicca Tradíció

A Wiccák legfontosabb fegyvere és ceremoniális eszköze a tõr, más néven Athame. Jelen cikkben arra szeretnénk válaszokat kapni, honnan származik, milyen hatásokra került bele a Wicca eszköztárába és kapott ilyen kiemelt szerepet. Természetesen sosem fogjuk állitani teljes bizonyossággal, hogy ezek azok a pontok, melyek Gardner megfontolásaiban a fõ szerepet játszották, mikor kialakitotta a Wicca eszközrendszerét, hiszen õ maga soha nem mondott errõl sokat, igy csupán találgatni tudunk. Ennek ellenére fontos támpontokat adhat a kutatáshoz az a kulturális, történelmi és mágikus háttér, melyrõl tudjuk, hogy Gardner rendelkezésére állt.

Az Athame eredetének kutatása érdekes kérdéseket vet fel a Mesterség gyakorlásának kezdeteivel és magával a Mesterséggel kapcsolatban is. Harrison a Roots of Witchcraft c. könyvében azt sugallja, hogy az "Athame" szó a görög athanatos-ból származik, melynek jelentése "halhatatlan". Idries Shah azonban azt állítja, hogy az al-dhame - "vérfakasztó" szó a sokkal valószínûbb eredete, mely a Mesterség szavait értdekes kapcsolatban hozza az misztikus Aniza iskola gyakorlatával, melyet Aba-Al-Atahiyya alapított a 8. században, s fõleg Marokkó és Andalúzia vidékén terjedt el. Ez azt sugallná, hogy a modern boszorkányság sokkal inkább a szufi, mint a korai görög misztériumiskolákhoz kötõdik, és arab eredetû szavakat vett át, mint a "coven" ("ka-fan" - "kanyargó lepedõ" - a szemfedélre utal), és a "szabbat" ("az zabat" - "a hatalmas v. erõteljes alkalom"). Robert Graves szintén arab eredetet tulajdonít a szónak, szerinte jelentése alapján az Athame a nyílvesszõvel lenne rokonítható (arab al-thame, al-dhame). Érdekes adalék lehet még megemlíteni, hogy az az arab szöveg, mely ezt a szót tartalmazza, egy spanyol mágikus csoportról is említést tesz, akik "a Kétszarvú táncát" járták rítusaikon.

Ezzel szemben James W. Baker azt állitja, hogy az athame szó az ófrancia attame-bõl származik, melynek jelentése nagyjából a "vágni" igével egyezik meg.

A klasszikus irodalomban a fekete nyelû tõrre a Claviculae Salomonisban találhatunk utalást, mint "Arthame". Ez a szó feltehetõleg a latin artavus szóból ered, melynek jelentése tollszárfaragó kés. Ez a szó ismert volt a középkori latin nyelvben, de nem volt széles körben elterjedt a használata, feltehetõleg ez magyarázza, hogy néhány francia és itáliai kézirat nem fordította, s igy az egyes változatokban torzult alakban elõfordul, mint artavo, artavus, arthana, artanus, arthany vagy arthame. A XVI. századi Johannes Balbus de Janua a szót az arto, artas (beszûkiteni) szóból származtatja, mig elõdje, a XIII. században élt John de Garlande szerint az "Artavus, melyet a franciák kenivetnek neveznek, egy kicsiny, de hosszú kés, melyet a Mûvészetrõl (art) neveztek el, mivel a mûvészek eszköze volt".

A Claviculae Salomonisnak Gardner feltehetõleg egy modern, francia verzióját ismerte, egyes kutatók szerint Grillot de Givry Boszorkányság, Mágia és Alkímia c. könyve alapján, mely arthane, illetve arthame névvel illeti a rituális tõrt. Történelmileg a tõr igen sokszor megjelenik a pogány gyakorlatban is. Az egyik legkorábbi ilyen egy, a második századból származó görög vázán látható ábrázolás, melyen két nõ tiszteleg a holdnak, egyikük egy faággal (melyet tekinthetünk pálcának), másikuk egy rövid kardot tart. Doreen Valiente azt mondja, hogy ebbõl a rövid kardból fejlõdhetett ki az Athame.

Egy másik ismert ábrázoláson Háromarcú Hekaté, a boszorkányok istennõje egy, az õsi Rómából származó, vésett ékkövön jelenik meg, három pár kezével egy égõ fáklyát (hagyományosan Hekaté jelképe), egy korbácsot és egy tõrt tart; és Olaf Magnus a History of the Northern Peoples (Róma, 1555) c. könyve tartalmaz egy fametszetet egy boszorkányról, aki démonokat irányít, melyeket megidézett egy kést vagy tõrt lóbálva, és kétszer vagy háromszor meghúzva egy képzeletbeli kört egy gyermek vagy egy idõsebb személy körül; majd leírja, hogy ez a dolog erõs védelmezõ a mérgek, varázslatok és bájolások ellen. Az Egyiptomi Halottaskönyvben számos ábra található, mely a meghalt ember lelkét ábrázolja, aki a Másvilág különbözõ, ellenséges entitásai ellen úgy védelmezi magát, hogy kést tart fel ellenük. Tenier neves festményén ("The Departure For The Sabbath") szintén egy fekete nyelû tõrt láthatunk, melyet a talajba szúrtak a boszorkányok mágikus körének szélén.

Az is elgondolkodtató, hogy az ír népi varázslatok igen sokszor hivatkoznak egy "fekete nyelû tõrre", melyet nem neveznek semmilyen különleges néven, de jól látható, hogy fontos eleme volt az ír népi mágia rítusainak. Még ha a mágikus tõr - különösen a fekete nyelû - használata a pogányok körében a korai idõkbõl származtatható is, sok szerzõ modern használatát úgy tekinti, hogy Gerald Gardnertõl ered, ki igen kedvelte a tõröket és mindenféle éles fegyvert (mint ismeretes, egy könyvet is írt a maláj tõrökrõl és más kézifegyverekrõl, mely a mai napig nagyon híres, hiteles és elismert szakkönyv a gyûjtõk körében.). Ezek a szerzõk rámutatnak arra is, hogy a boszorkányok által használt szimbólumok ugyanazok, mint amik az arthamén avagy a Claviculae fekete nyelû tõrén megjelennek. Könnyen vitába lehet szállni ezen állítással, hiszen a fegyver használatát a középkori mágusok a pogányoktól is átvehették, s ez az idea jelenítõdik meg a bevéséseknél is, melyek nem hagyományos mágikus írások.

Amennyiben kutatásunkat nem csak a fekete nyelû tõrökre terjesztjük ki, de megfontolás tárgyává tesszük az összes õsi mágikus tradíciót, melynek gyakorlása során rituális tõrt használtak, a példák száma igen nagy. A rómaiak secespita nevû hosszú, vasból készült, elefántcsontnyelû tõrét áldozatok bemutatására használták a papok, a zoroasztriánus vallás papjai a kaplo nevû tõrt, dárdát vagy mutatóujjukat használták arra, hogy rituális kört (karsha) húzzanak. Az ortodox szikh tradíció rituális tõre a kirpan. A keleti tradíciókban is igen sok rituális tõr lelhetõ fel, mint például a tibeti phurbu, vagy a Gardner által is jól ismert, maláji keris.

A fekete nyél kérdéskörében érdekes támpontot adhat a skót felföld hagyományos tõre, a skean-dhu. Ezt a tõrt a tradicionális skót népviselet részeként hordták, általában a zokni szárába tûrve. Nyelét általában kemény tölgyfából vagy szarvacsagancsból faragták ki. A skean-dhu fekete nyelû, és neve - mely eredetileg a gall sgian-dubh szó származéka - is tartalmazza a "fekete", dubh szór. A dubh-nak azonban van egy másodlagos, és ebbõl a szempontból sokkal fontosabb jelentése is: rejtett.

Az Athame lehetséges eredetével kapcsolatban még egy utalást lelhetünk fel, ha összehasonlítjuk használatát a fehér nyelû tõrrel (Boline), mely arra való, hogy "a Mûvészet minden Eszközét elkészítse". Különösnek tûnhet, hogy két penge van, mely felcserélhetõnek tûnik, egyikük azonban olyan szent, hogy az olyan mundán feladatokat nem lehet elvégezni vele, mint a gyógynövények vagdosása vagy a szigillumok bevésése, ez használhatatlanná tenné a fegyvert. Shah, miközben sorra veszi a hasonlóságokat a Dhulqarneni és a középkori boszorkányság közt, összeveti a beavatási rítusokat, melyek mindegyikében a körben a jelöltet fekete nyelû tõrrel ""szólítják fel" (nem Karddal!). És ez használatos minden irodalmi mûben vagy népdalban, melyben pogány áldozatokról esik szó, akár légyen az a Napisten, beteljesítve hét- (vagy nyolc-)éves uralkodását, akár a Gabonakirály, melyet évente levágnak. Mindkét esetben olyan fegyverrõl van szó, mely "vérfakasztó". Tisztán gyakorlati okok folytán egy ilyen fegyvernek a nyelének szintén keményfából kell készülnie, mely ideális esetben sötét színû (fekete), hogy a vérfoltok ne látsszanak meg rajta. A legszentebb fegyver - a boszorkányok igazi "munkaeszköze - épp ezért az lesz, mely az emberek végzetét irányítja, a közvetítõ köztük és az istenek között, mivel az istenek legvégsõ szentsége az, hogy õk élet és halál urai.