Osara: Kutatás Aradia után



Aradiáról számos legenda íródott. Ezek a történetek Itáliában játszódnak, valamikor a középkorban. Az egyik legenda Aradiát Diana és Lucifer leányaként írja le, aki azért érkezett a földre, hogy a boszorkányság tudományát tanítsa. Egy másik halandó nőként ábrázolja, aki az Ősi Vallást oktatta Itália északi részén, és ki magával hozta a boszorkányság újjáéledését. Néhány szerző úgy véli, az Aradia legendakörnek semmi köze nincs a korabeli itáliai történelemhez és kultúrához, mig mások úgy hiszik, hogy a mesék alapját valós történelmi események adták.

Ahhoz, hogy jobban megérthessük az Aradiáról szóló történeteket, kicsit érdemes többet tudnunk azokról az időkről, melyekben ezek játszódnak. Történelmi perspektiva nélkül könnyen félreértelmezhetjük Aradia legendáját, vagy egy legyintéssel száműzhetjük azt a fantázia birodalmába, ahová a mesék tartoznak. Tekintsük át tehát, milyen környezetbe helyezhető korban és helyben az Aradia mondakör (melynek kialakulását általában a 14. század első felére teszik).

Itáliában a 12. század végén Joachim di Flora, Corazzo apátja írt egy prófétikus jellegű szöveget Age of Reason ("Értelem kora") címmel. Írásai jelentős befolyást gyakoroltak a középkor vallásos gondolkodóinak nagy részére. Joachim többek között ezt írta:

"Az Ótestamentum időszakára az Atyaisten közvetlen befolyást gyakorolt. Krisztus eljövetelével eljött az Isteni Fiú kora. Itt van most az ideje, hogy megérjen a Szent Szellem uralkodásának kora. Új korszak mutatkozik be, egy delelőpont; ez új időkben az embernek nem kell már pusztán hitére támaszkodnia, mert minden tudáson és értelmen fog alapulni." Az 1300-adik esztendőt VIII. Bonifác pápa jubileumi évnek nyilvánította. Ugyanezen év volt az, mikor Dante először pillantotta meg pokoli látomását. Egy különös szekta felemelkedése is a századfordulót közvetlenül megelőző időkre tehető, a Guglielmitáké, kiknek vezetője egy töténelmi nőalak, bizonyos Milánói Guglielma volt. Azoknak körében, akik követték őt, néhány csoporttag egészen odáig ment, hogy a Szent Szellem megtestesülésének nevezték Guglielmát. Támogatói azt az üzenetet hordozták, hogy Guglielma "testben egyenlő Krisztussal", és megváltó halált fog halni a meg nem tértek bűneiért. Követői azt is tanították továbbá, hogy a Megváltás csak úgy volt lehetséges és teljes, ha az Isteni Szellem mind férfiben, mind nőben megtestesül.

A Guglielmiták fogós problémát jelentettek Bonifác pápának, sőt, a befolyásos Visconti család is erőteljesen támogatta őket, kiket már egyébként is azzal gyanúsítottak, hogy alaposan elmélyedtek az okkult tudományokban. Guglielma 1281. augusztus 24-én halt meg, ezt követően pedig Pirovani Manfreda (Matteo Visconti unokahúga) lett a Guglielmiták új vezetője. A szekta pápának nevezte ki őt, a Szent Szellem földi helytartójának. A legenda szerint egyébként az ő (vagy mások szerint Guglielma) képmása látható a Visconti Tarot Főpapnő lapján is.

A szekta közel harminc tagja hét milánói családból került ki, a nők nagyobb számban voltak benne jelen, mint a férfiak, de a tíz legbuzgóbb tag mind férfi volt. Igen érdekes szociális életet éltek, a nemek egyenlőségét gyakorolták minden tekintetben. A szekta nem hangsúlyozta sem a szűzességet, sem a tisztaságot, bár a női tagok jelentős része özvegy vagy hajadon volt.

A gyűléseket és összejöveteleket Guglielma sirjánál tartották, mivel követői újjászületésére vártak. 1300-ban a katolikus egyház kiközösítette a szektát, és Manfredát eretnekség vádjával kivégezték. Az egyház azt is elrendelte, hogy Guglielma csontjait ássák ki és égessék hamuvá, hogy megakadályozzanak bármely további feltámadás-várást. Mindez véget vetett a szekta nyilvános ténykedésének, s így hamarosan eltűntek a hivatalos történelem könyvének további lapjairól.

Egy korabeli, népszerű legenda szerint Guglielma valójában Blazena Vilemina hercegnő volt, Bohémia királyának leánya. Ez a hercegnő 1210-ben született, 1260 körül feltűnt Milánóban, majd 1281. augusztus 24-én halt meg. Guglielmáról azt tartották, mikor először megjelent Milánó városában, úgy öltözött, mint valami köznépből való asszony. Nemesi háttere miatt azonban mind a Visconti, mind a Torriani családból maga köré vonzott híveket (kik ekkoriban politikai ellenfeleknek számitottak), és úgy tekintettek rá, mint békeközvetítőre a két család között. Arra is találhatunk némi halvány utalást, hogy talán köze lehetett a "Szabad Szellem" nővéreihez, a korszak igen jelentős, eretnek csoportosulásához, akik Joachim tanitásait követték.

Guglielma jobbkeze, egy bizonyos Andrea Saramita nevű férfi azt állitotta, hogy hallotta, amint az asszony isteni eredetűként hivatkozik magára. Ő maga meglehetősen laikus ember volt, akire nagy hatást tettek Joachimnak az értelem korszakáról alkotott tanai. Saramita írta a szekta legtöbb dokumentumát, és a vezető teológusa volt a gyülekezetnek.

Nagyon érdekes, hogy a szekta tagjai olyan szociális határokat hágtak át, mely hallatlannak számitott abban az időben. Mind gazdagok, mind szegények tagjai voltak, még szolgák is. A tagok között éppúgy jelen volt a város uralkodójának fia, Galeazzo Visconti, mint egy szegény varrónő, Taria, vagy Bianca, a cselédlány. Mivel Guglielma azt akarta, hogy halála után követői együtt maradjanak, mint valami nagy család, ezért számos közös lakomát tartottak az emlékére. Miután az egyház kiközösítette a szektát, fennmaradt néhány utalás arra nézve, hogy mindenféle módokon megpróbálták megőrizni Guglielma emlékét, például képmását festményeken rejtették el, és különböző, kitalált neveken hivatkoztak rá.

A nőben megtestesülő Messiás, a megemlékező lakoma, és az Értelem Kora feltehetőleg komoly hatással volt a kor gondolkodására, és valószinűleg alapvető fontosságú az Aradiát övező legendák szempontjából.

A legtöbb modern tudós úgy véli, hogy Aradia neve az olasz Erodiade névből származik, mely Herodias másik formája (ki az Újtestamentum hires nőalakjaként Keresztelő Szent János halálát áhította). Az egyház által őrzött boszorkány periratokban számos alkalommal azonosították Diana istennőt Herodiassal. Sabina Magliocco antropológia professzor véleménye szerint könnyen lehetséges, hogy a 14. századi Toszkána asszonyai átvették az Aradia nevet, mint az Erodiade egy változatát. Herodias szemmel láthatóan mítikus, boszorkányos alakká vált. Ha ez így van, akkor Magliocco professzor feltétezi, hogy Aradia eredetileg valóságos személy lehetett, aki talán valamiféle gyógyitóként tevékenykedett. A professzor úgy is vélekedik, hogy egy ilyen szerepkörű, elismert nőalak akár önszántából is felvehette az Erodiade nevet, vagy beilleszkedett az ezzel a névvel illetett szerepbe. Sajnos minderre semmilyen tudományos bizonyíték nem létezik, így meg kell elégednünk a feltételezésekkel. 

Carlo Ginzburg, egy másik tudós az Ecstasies: Deciphering the Witches' Sabbath ("Extázisok: A boszorkányok szabbatjának megfejtése") című könyvében szintén érdekes fényt vet Herodias alakjára. Ginzburg rámutat arra, hogy a régi feltételezés, mely egybemossa Diana és Herodias alakját, az eredeti szövegek félreértelmezéséből vagy félreolvasásából származik, melyekben "Héra Diana" nevét Herodianára változtatták, majd pedig később Herodiasra. Heradiana helyett tehát – helytelenül - Herodiana szerepelt a szövegekben.

Ginzburg arra is rámutat, hogy Burchard, Worms püspöke adta hozzá a Herodias nevet Diana nevéhez akkor, mikor egy korábbi kánonra hivatkozott, mely Dianáról és éjszakai követőiről szólt. A Herodias név tehát nem szerepel az eredeti szövegben, mely Dianáról szól. Ginzburg azt is megemliti továbbá, hogy 1390-ben Frater Beltramino kézzel beszúrt egy szöveget egy boszorkányper anyagába, mely egy Sibilla nevű np esetét tárgyalta, szándékosan meghamisitva azt, és összekötve Diana istennp nevét az Újtestamentum démoni, gonosz npalakjával. Ginzburg azt állitja, hogy a vádlott egy bizonyos "Madona Horiente" nevét emlitette, annak Dianával és Herodiassal való azonositása feltehetőleg az inkvizítorok műve.



Ginzburg gondolatmenetét nyomon követve felfedezhetjük, hogy Vincent de Beauvais is hozzáadott különböző jegyzeteket az eredeti Canon Episcopihoz, csakúgy, mint a dominikánus prédikátor, Johannes Herolt, ki hozzáadta Unholde nevét. Könyvének, a Sermones-nek későbbi kiadásában azután az Unholde nevet a Fraw (Frau) Berthe és Fraw Helt nevekkel helyettesítette. Mindezek szándékos változtatási kisérletnek tűnnek, mely arra mutat, hogy azokban az időkben egyáltalán nem biztos, hogy széles körben elterjedt volt Dianának e más, mitológiai nőalakokkal történő azonositása.

Ginzburg megemlíti egy középkori, főképp parasztnépekből álló szekta létezését is, akik Héra istennőt imádták a Palatinus dombján, e szekta abban az időben nagyjából négyszáz tagot számlált, igen jelentősnek volt tehát mondható. Úgy hitték, hogy Héra az Epifania éjjelén a levegőben szálldos, és élelmet visz követőinek. Ginzburg megjegyzi, hogy Hérát szorosan összekapcsolták Dianával (innen is származott a Hera Diana névváltozat), s ebből a történetből alakult ki azután az éjszakai istennő, Herodiana alakja, ki később Erodiade névváltozatban jelent meg. Ezeket a feltételezéseket egy további, 12. századi hivatkozás is alátámasztja, melyet Ugo da San Vittorének tulajdonitanak, egy olasz apátnak, ki asszonyokról irt, kik azt hiszik, hogy éjjelente állatok hátán lovagolnak a levegoben Erodiadéval, akit ő Dianával és Minervával azonosit.

Érdemes lehet megjegyezni, hogy a rómaiak körében ősi szokás volt az, hogy különböző istenségek neveiből összevont alakokat képezzenek, mint például Artemis-Hekate. Catullus a Himnusz Dianához című versében azt irja: "Diana, kinek neve Juno-Lucina, ki meghallgatja szülő asszonyok imáját". Mint tudjuk, Juno Héra római megfelelője. Könnyedén megtalálhatjuk tehát itt is a kapcsolatot Diana és Héra között, mely a Heradiana névalak oka lehet. Ez a forrás segíthet egy kicsit jobban a Héra-Diana-Herodias zavar feloldásában is.

Számos történelmi feljegyzésből kiderül, hogy Diana imádata még jóval a kereszténység elterjedése után is folytatódott. Ez nyilván rendkivül zavarta a katolikus egyházat, s annak elöljárói különböző, népszerű szövegekben igyekeztek ellene tenni, mint például a már említett Canon Episcopi:

"Nem hallgathatnók ama bizonyos asszonyokról, kik a Sátán követőivé váltak, s kiket elcsábítottak a démonok fantasztikus megtévesztései, és ragaszkodának ahhoz, hogy éjjelente bizonyos fenevadakon lovagolnak Dianával együtt, ki a pogányok istennője, s más számos asszonyokkal együtt; és hogy hatalmas távolságokat tesznek meg a legmélyebb éjszaka csendjében; és hogy úgy engedelmekedének az istennő parancsainak, mintha az úrnőjük volna; és hogy bizonyos éjjeleken szólítatnának, hogy várjanak őrá."

Az igen rossz hírnevű Malleus Maleficarumban a következ[ket olvashatjuk:

"Igazság szerint, ha bárki foglalkozik azzal, hogy elolvassa a Canon szavait, négy f[ pont van, melyek különösképp figyelembe kell vennie. Teljes mértékben azokra hárul, kinek feladata a lelkek gyógyítása, hogy nyájukat megtanítsák, egyetlen és csak egyetlen igaz Isten létezik, és senki más sem égen sem földön nem imádattathatik. A második pont, hogy bár ezen asszonyok úgy képzelik, hogy Dianával vagy Herodiassal lovagolnak (mint ahogy vélik s mondják), igazság szerint valójában az ördöggel lovagolnak, ki önmagát e pogány neveken nevezi, s varázsbűbájt hinte szemükbe. És a harmadik pont pediglen, hogy a messze földekre való lovaglás cselekedete pusztán illúzió, mivel az ördögnek oly különleges hatalma van azok elméje felett, kik átadták valójukat neki, hogy amit ők puszta képzelet műveként cselekszenek, arról elhiszik, hogy valóságosan és igazából testileg is megcselekszik. És a negyedik pont pediglen ez: A boszorkányok szerződést kötöttek az ördöggel, hogy engedelmeskednek neki minden dologban, minek általa a Canon szavait ki kell terjesztenünk akképp, hogy a boszorkányság minden cselekedetét abszurdnak minősítenők, mivel a boszorkányok sokkal többet tevének, mint ezen asszonyok, és a boszorkányok valójában egy teljesen más fajtából valók."

"Tekintettel azokra, kik a másik két hibában vétkesek, azokra, kikről mondhatnók, hogy nem tagadják, hogy léteznek démonok, és hogy a démonok természetes hatalom birtokosai, de kik különbözének egymástól a mágia lehetséges hatásait és a boszorkányok lehetséges műveleteit illetően; az egyik iskola azt mondja, hogy a boszorkány valójában képes előidézni bizonyos hatásokat, ám ezen hatások nem valóságosak, hanem a fantázia szüleményei; a másik iskola pediglen megengedé, hogy némely valós ártalom is esék a sértett személlyel vagy személyekkel, de mikoron a boszorkány úgy képzeli, hogy ezen ártalom mesterkedései eredménye, akkor megtévesztve vagyon. Ez a hiba, úgy tűnik, a kánonok két bekezdésén alapszik, ahol bizonyos asszonyokat azzal vádolnak, hogy balgán úgy hiszik, éjjente messze földekre lovagolnak Dianával vagy Herodiassal. A Canonban ezt olvashatnók. Azonban, mivel ilyetén dolgok gyakorta történnek a megtévesztés hatására, s ezek pusztán a képzelet művei, azok, kik feltételezik, hogy a boszorkánymesterség minden cselekedete merő illúzió és képzelet, nagy mértékben megtévesztetnek."

Amit itt láthatunk ezekben az idézetekben, az egy arra tett kísérlet, hogy a Diana kultusz valóságát és hitelességét aláássák, azáltal, hogy a megtévesztés ideáját bevezetik. Az Egyház úgy kívánta, hogy az emberek Diana istennőt illúzióként tekintsék, melyet az Ördög teremtett. Ezáltal az Egyház azt remélte, hogy egyenlőségjelet vonhat a Diana kultusz és az ördögimádat közé. Az idő múltával sikeresen el is érték céljukat, és ezt a torzulást már jól megalapozott és mélyen gyökerező gondolatként láthatjuk viszont Charles Godfrey Leland művében. Az Aradia, avagy a Boszorkányok evangéliuma című könyvben Herodias neve már szilárdan kapcsolódik Dianához és Aradiához.

Egy igen népszerű legenda szerint Aradia 1313-ban született Észak-Itáliában, Volterra városában. Ez a dátum feltehetőleg légből kapott, melynek az volt a célja, hogy misztikus ködbe burkolja a születés idejét. A legenda szerint Aradia maga köré gyűjtötte követői kis csoportját, és a vidéket járta, ahol tanította Itália Ősi Vallását. Aradia arról beszélt, hogy eljön az Értelem Kora, mely felváltja a Fiú Korát. Mikor eltávozott, azt kívánta, hogy lakomát tartsanak a tiszteletére, és hogy emlékét őrizzék meg az eljövendő generációk.

Annak történelmi bizonyosságába vetett hit, hogy létezett egy Aradia nevű nő, ki magával hozta az itáliai boszorkányság újjáéledését, nem maradt támogatók nélkül. Aradia alakját időnként a Szent Boszorkány vagy a Gyönyörű Zarándok néven is emlegették. A szóbeli hagyományban, mely Aradiát körülvette, úgy tartották, hogy a 14. század második felében élt és tevékenykedett. Egy olasz inkvizítor, bizonyos Bernardo Rategno 1508-ban írt értekezésében, mely a Tractatus de Strigibus címet viselte, feljegyezte, hogy "a boszorkányok szektájának gyors elterjedése" kezdődött meg nagyjából 150 évvel korábban. Rategno tanulmányát számos olyan dokumentumra alapozta, melyek boszorkányperek inkvizíciós feljegyzéseit tartalmazták. Keith Whitlock történész könyvében, melynek címe A reneszánsz Európában, megemlítette, hogy az itáliai inkvizítorok növekedő aggodalommal észlelték a boszorkányok tevékenységét a 14. és 15. század folyamán.

Visszafelé követve a történelmi eseményeket, Rategno rámutatott a boszorkányperek körülbelüli kezdopontjára, és megjegyezte, milyen meredek ütemben emelkedett a számuk az azt követő évek során. Ezeket a feljegyzéseket követve, melyeket egyébként Como városában tároltak, az Invizítori Archívumban, Rategno úgy vélte, hogy ennek a megújulásnak az időpontja valamikor 1350-re tehető. Ha Aradia valóban 1313-ban született, mint ahogyan a legenda állítja, akkor már elég idős lehetett erre az időre, hogy tanítson másokat, és jelentős befolyásra tegyen szert tanaival, és valószínűnek tunik, hogy csoportok is formálódhattak már ekkor, akik továbbvitték tanait.

Érdemes megemlíteni, hogy 1435-ben Johannes Nider azt jegyezte fel Formicarius című írásában, hogy "egy új típusú boszorkányság" kezdett kialakulni 1375 körül. Ez az "új" boszorkányság szervezett formában működött, és Nider írásai később alapvető forrását képezték a gonosz Szabbat gyülekezetéről alkotott elképzeléseknek, melyet napjainkban is a legtöbben ismernek. A korai időkben az itáliai boszorkányok gyűlését tregenda néven ismerték, s úgy hitték, ott a boszorkányok a halottakkal társalognak. Az ördög, az orgiák és a kannibalizmus teljesen hiányzik a tregendáról szóló legkorábbi beszámolókból. Lehetséges-e, hogy az ördögien gonosz Szabbat képzete szándékos hamisítás, melyet azért követtek el, hogy befeketítsék a szervezett boszorkánykultuszokat? Ha igen, akkor az Egyház miért aggódott annyira az új típusú boszorkányság megjelenése miatt? Mire derülhetett vajon fény, ha ezen új vallás tanai elterjednek?



1890-ben Charles Leland író és néprajzkutató kiadta könyvét az itáliai boszorkányságról, melynek címe Arada; avagy a Boszorkányok Evangéliuma. Leland beszámolója Aradiáról tartalmaz egy legendát a "gyönyörű zarándokról"; erről a történetről azt állította, hogy generációkon keresztül öröklődött a toszkánai parasztság körében. A legendában ezt olvashatjuk:

"Miután felöltötte zarándokruháját, messze földekre utazott, tanítván és hirdetvén az ősi idok vallását, Diana vallását, ki a Hold és a Tündérek Királynője volt, a szegények és elnyomottak istennője. És bölcsességének és szépségének híre szerte a földön elterjedt, és az emberek imádták őt, s La Bella Pellegrinának (gyönyörű zarándoknak) nevezték."

1962-ben T. C. Lethbridge, a Cambridge-i Egyetem Archeológiai és Etnológiai Múzeumának korábbi igazgatója kiadott egy könyvet Boszorkányok címmel, melynek több fejezete is hivatkozik Aradiára. A második fejezetben ezt írja:

"Úgy vélem, feltételezhetjük eképp, hogy Leland Evangéliuma és Dr. Murray boszorkányperes feljegyzései többé-kevésbé egy korban születtek, és ésszerűnek tűnik összetennünk őket, hogy egy 1400 körül kialakuló boszorkánykultusz nyomait felkutassuk. Aradiát azért küldték a földre, hogy megtanítsa az Emberiségnek a Mesterséget. Követői szerint olyan személy volt, kit a hinduk vallása avatárnak nevez, ki megtanította őket, hogyan fogják igába a mágikus hatalmat. Aradia a régi időkben éppoly történelmi jelentőségű személy lehetett, mint Jézus, Krisna, vagy Buddha..."

Az is nagyon érdekes, hogy Ginzburgnak az Eksztázisok – A Boszorkányok Szabbatjának megfejtése című könyvében megjelenik egy olyan passzus, mely történelmi bizonyítékot szolgáltathat Aradia létezésére. A 189. oldalon egy pogány szektát említ, akiket Calusari néven ismertek, s akik a középkorban, nagyjából a 16. és 17. század idején egy Mítikus Uralkodónőt imádtak, akit időnként Arada vagy Irodeasa néven tiszteltek. A név jelentősen emlékeztet Aradia nevére.

A Calusari használta a "tündérek úrnője" kifejezést is Utalkodónőjükre, éppúgy, mint ahogy Aradia követői többször nevezték Dianát a "Tündérek Királynőjé"-nek. Vajon ez a kultusz az imádatnak ugyanazon formáját alkalmazta, mint amelyet Aradia bevezetett, több mint száz évvel korábban? Aradia egyik népszerű mítosza szerint pályafutása egy pontján elhagyta Itáliát, és messze földekre utazott. Szerbia, a Calusari szekta hazája nem messze esik Itália földjétől, és nem lehetetlen, hogy hajóval könnyedén átkelhetett oda az Adrián keresztül. Ha Aradia az Egyház fenyegetése elől menekült, nem mehetett Nyugatra, Franciaország felé, mert abban az időben a pápaság még szilárd lábakon állt a franciáknál (és a történet megemlíti azt a tényt, hogy Aradiát aktívan üldözték az Egyház ügynökei). Túl veszélyes lett volna számára, ha Nyugat-Európa felé indul, ahol akkoriban aktívan folyt a boszorkányégetés (Itáliában Aradia idejében még nem végezték ki a boszorkányokat). Tehát technikailag az egyetlen logikus lépés a keleti országokba való utazás lehetett egy ilyen helyzetben (kivéve, ha nem délre, Egyiptom felé menekül). Továbbá, igen sok megdöbbentő egyezés található Aradia boszorkányainak és Arada Calusari szektájának gyakorlata között.



Leland Aradia-történetének társadalmi háttere elnyomott parasztságot mutat be, akik az uralkodó osztályt szolgálják. Az ellenállás egyik fő formája "a gonosz urakkal" szemben a parasztok részéről a mérgek használata volt. Leland könyvének egyik fejezetében ezt olvashatjuk:

"Azon napokban nagyon sok gazdag és szegény élt a földön. A gazdagok szolgává tették a szegényeket. Azon napokban nagyon sok szolgával bántak kegyetlenül; mindenütt kínzások, minden kastélyban foglyok. Nagyon sok szolga megszökött. A vidékre menekültek, ahol éjjelente aludtak, s menekülési terveket szőttek, s hogy megrabolják uraikat, s majd leigázzák azokat. Így a hegyekben lakoztak, és erdők mélyén, mint rablók és orgyilkosok, hogy elkerüljék a szolgaságot."

Az első fejezet egy másik részében arról olvashatunk, hogy Aradia, mint Diana istennő leánya, megtanította a parasztoknak, hogyan mérgezzék meg ellenségeiket, sőt, hogyan pusztítsák el a "gazdag és kapzsi" paraszt gabonavetését tomboló orkán segítségével. De mit találhatunk a történelmi adatokban, vajon volt-e az itáliai parasztoknak saját gabonaföldjük abban az időben, melyrol Leland könyve szól?

A középkori Itáliában egy Seignorialism néven ismert rendszer muködött. Ezen rendszer kereteiben mind a "földhöz kötött", mind a "szabad munkás" egyaránt a parasztok osztályába tartozott. A Seignorialism fénykora az 1000 és 1350 közötti évekre tehető. A nemesi réteg irányította a rendszert, kiket seigneurs-nak neveztek, és ők uralták a parasztok életét. Minden nemes, ki egy bizonyos területet uralt, tárgyalásokat tartott és büntetéseket szabott ki a parasztokra. Amikor a föld megérett a szántásra vagy az aratásra, a parasztoknak kellett elvégezniük a munkát. A parasztok csak a földesúr malmát, kemencéit és borprését használhatták, melyeknek használatáért azonban fizetniük kellett.

A földesúrnak volt a kizárólagos joga, hogy engedélyezzen vagy megtagadjon egy házasságot emberei között. Éves adót vetett ki minden parasztra, és minden jövedelmet joga volt megadóztatni, melyhez azok jutottak, az év bármely szakában. Bár a parasztok rendelkezhettek egy kis saját földbirtokkal falvaik körül, a földesúrnak joga volt eladni ezen földeket, és a parasztokat velük együtt. Ha a paraszt örökös nélkül halt meg, a föld automatikusan a földesúr tulajdonába került. Az egyházi méltóságok arra szólították fel a földesurakat, hogy csírájukban fojtsanak el mindenféle pogány megmozdulást birtokaikon, és kényszerítsék parasztjaikat arra, hogy felhagyjanak pogány szokásaik gyakorlásával.



Ha tehát közelebbről megtekintjük a Seignorialism rendszerét, láthatjuk, egészen jól illeszkedik Leland Aradia történetéhez. A paraszti osztály erőteljes kizsákmányolása folyt, és ez egészen bizonyosan gyűlöletet gerjesztett bennük a földesurak irányába. Lehetséges, hogy Leland története eltúlozza a történelem tényeit, de ez megszokott a népmesék körében. Jó példa erre az angol Robin Hood alakja. Ha Aradia legendáját úgy vizsgáljuk, mint egy, az évszázadok során alakuló és folyamatosan új elemekkel gazdagodó mesét, teljesen érthetővé és elfogadhatóvá válik.

Az elnyomott parasztságnál maradva, Leland azt állítja, hogy Diana a számkivetettek és üldözöttek istennője volt. Az Aradia-legenda arról beszél, hogy a parasztok elmenekültek a szolgaságból, és törvényenkívülivé váltak. Aradia követői boszorkányok voltak ebben a történetben, éppúgy, mint Leland egy korábbi munkájában, az Etruszk-Római Hagyatékban, ahol a boszorkányokat Diana követőiként festi le. De létezett-e bármely korábbi utalás a Diana és Itália boszorkányai közötti kapcsolatra?

A legkorábbi római írások között találhatjuk Horáciusz műveit. Az Epodes című munkájában egy bekezdés arról szól, hogy Diana istennő hogyan kapcsolódik a boszorkányokhoz és a boszorkánysághoz. Ez a kapcsolat egy idéző szövegben jelenik meg, melyet egy Canidia nevű boszorkány mond el. Diana szólításával kezdi: "Ó, rítusaim hű szemtanúi, Éjszaka, s Diana, kik a csend felett uralkodtok, mikor a titkos rituálék megünnepeltetnek, legyetek most jelen."

Matthew Dickie tudós írt egy értekezést Diana istennőről, kit Canidia megidéz Horáciusz Epodesében. Dickie azt állítja, hogy "Dianához mindenek felett azon minőségében imádkoztak, miszerint ő uralja a csendet, melyben a rejtett, titkos rítusokat végzik. A varázslónő rituáléi az ő szempontjából nézve misztikus rítusok, melyek csak azon adeptusok számára voltak elérhetőek, kik a bölcsesség ezoterikus formáját megtapasztalván titokban, csendben, az éjszaka sötétjében végezték azokat."

A honlapon található, esetlegesen Internetről származó anyagokért csoportunk felelősséget nem vállal.
Az Árnyak újság a Berkano Wicca Tradíció belső kiadványa, a benne található cikkek, írások a szerzők és a Tradíció szellemi tulajdonát képezik,
felhasználásuk a jogtulajdonosok írásos engedélye nélkül minden formában tilos.

Powered by nettarhely.hu