Berkano Wicca Tradíció

Aradiáról számos legenda íródott. Ezek a történetek Itáliában játszódnak, valamikor a középkorban. Az egyik legenda Aradiát Diana és Lucifer leányaként írja le, aki azért érkezett a földre, hogy a boszorkányság tudományát tanítsa. Egy másik halandó nõként ábrázolja, aki az Õsi Vallást oktatta Itália északi részén, és ki magával hozta a boszorkányság újjáéledését. Néhány szerzõ úgy véli, az Aradia legendakörnek semmi köze nincs a korabeli itáliai történelemhez és kultúrához, mig mások úgy hiszik, hogy a mesék alapját valós történelmi események adták.

Ahhoz, hogy jobban megérthessük az Aradiáról szóló történeteket, kicsit érdemes többet tudnunk azokról az idõkrõl, melyekben ezek játszódnak. Történelmi perspektiva nélkül könnyen félreértelmezhetjük Aradia legendáját, vagy egy legyintéssel számûzhetjük azt a fantázia birodalmába, ahová a mesék tartoznak. Tekintsük át tehát, milyen környezetbe helyezhetõ korban és helyben az Aradia mondakör (melynek kialakulását általában a 14. század elsõ felére teszik).

Itáliában a 12. század végén Joachim di Flora, Corazzo apátja írt egy prófétikus jellegû szöveget "Age of Reason" ("Értelem kora") címmel. Írásai jelentõs befolyást gyakoroltak a középkor vallásos gondolkodóinak nagy részére. Joachim többek között ezt írta:

"Az Ótestamentum idõszakára az Atyaisten közvetlen befolyást gyakorolt. Krisztus eljövetelével eljött az Isteni Fiú kora. Itt van most az ideje, hogy megérjen a Szent Szellem uralkodásának kora. Új korszak mutatkozik be, egy delelõpont; ez új idõkben az embernek nem kell már pusztán hitére támaszkodnia, mert minden tudáson és értelmen fog alapulni." Az 1300-adik esztendõt VIII. Bonifác pápa jubileumi évnek nyilvánította. Ugyanezen év volt az, mikor Dante elõször pillantotta meg pokoli látomását. Egy különös szekta felemelkedése is a századfordulót közvetlenül megelõzõ idõkre tehetõ, a Guglielmitáké, kiknek vezetõje egy töténelmi nõalak, bizonyos Milánói Guglielma volt. Azoknak körében, akik követték õt, néhány csoporttag egészen odáig ment, hogy a Szent Szellem megtestesülésének nevezték Guglielmát. Támogatói azt az üzenetet hordozták, hogy Guglielma "testben egyenlõ Krisztussal", és megváltó halált fog halni a meg nem tértek bûneiért. Követõi azt is tanították továbbá, hogy a Megváltás csak úgy volt lehetséges és teljes, ha az Isteni Szellem mind férfiben, mind nõben megtestesül.

A Guglielmiták fogós problémát jelentettek Bonifác pápának, sõt, a befolyásos Visconti család is erõteljesen támogatta õket, kiket már egyébként is azzal gyanúsítottak, hogy alaposan elmélyedtek az okkult tudományokban. Guglielma 1281. augusztus 24-én halt meg, ezt követõen pedig Pirovani Manfreda (Matteo Visconti unokahúga) lett a Guglielmiták új vezetõje. A szekta pápának nevezte ki õt, a Szent Szellem földi helytartójának. A legenda szerint egyébként az õ (vagy mások szerint Guglielma) képmása látható a Visconti Tarot Fõpapnõ lapján is.

A szekta közel harminc tagja hét milánói családból került ki, a nõk nagyobb számban voltak benne jelen, mint a férfiak, de a tíz legbuzgóbb tag mind férfi volt. Igen érdekes szociális életet éltek, a nemek egyenlõségét gyakorolták minden tekintetben. A szekta nem hangsúlyozta sem a szûzességet, sem a tisztaságot, bár a nõi tagok jelentõs része özvegy vagy hajadon volt.

A gyûléseket és összejöveteleket Guglielma sírjánál tartották, mivel követõi újjászületésére vártak. 1300-ban a katolikus egyház kiközösítette a szektát, és Manfredát eretnekség vádjával kivégezték. Az egyház azt is elrendelte, hogy Guglielma csontjait ássák ki és égessék hamuvá, hogy megakadályozzanak bármely további feltámadás-várást. Mindez véget vetett a szekta nyilvános ténykedésének, s így hamarosan eltûntek a hivatalos történelem könyvének további lapjairól.

Egy korabeli, népszerû legenda szerint Guglielma valójában Blazena Vilemina hercegnõ volt, Bohémia királyának leánya. Ez a hercegnõ 1210-ben született, 1260 körül feltûnt Milánóban, majd 1281. augusztus 24-én halt meg. Guglielmáról azt tartották, mikor elõször megjelent Milánó városában, úgy öltözött, mint valami köznépbõl való asszony. Nemesi háttere miatt azonban mind a Visconti, mind a Torriani családból maga köré vonzott híveket (kik ekkoriban politikai ellenfeleknek számitottak), és úgy tekintettek rá, mint békeközvetítõre a két család között. Arra is találhatunk némi halvány utalást, hogy talán köze lehetett a "Szabad Szellem" nõvéreihez, a korszak igen jelentõs, eretnek csoportosulásához, akik Joachim tanitásait követték.

Guglielma jobbkeze, egy bizonyos Andrea Saramita nevû férfi azt állította, hogy hallotta, amint az asszony isteni eredetûként hivatkozik magára. Õ maga meglehetõsen laikus ember volt, akire nagy hatást tettek Joachimnak az értelem korszakáról alkotott tanai. Saramita írta a szekta legtöbb dokumentumát, és a vezetõ teológusa volt a gyülekezetnek.

Nagyon érdekes, hogy a szekta tagjai olyan szociális határokat hágtak át, mely hallatlannak számitott abban az idõben. Mind gazdagok, mind szegények tagjai voltak, még szolgák is. A tagok között éppúgy jelen volt a város uralkodójának fia, Galeazzo Visconti, mint egy szegény varrónõ, Taria, vagy Bianca, a cselédlány. Mivel Guglielma azt akarta, hogy halála után követõi együtt maradjanak, mint valami nagy család, ezért számos közös lakomát tartottak az emlékére. Miután az egyház kiközösítette a szektát, fennmaradt néhány utalás arra nézve, hogy mindenféle módokon megpróbálták megõrizni Guglielma emlékét, például képmását festményeken rejtették el, és különbözõ, kitalált neveken hivatkoztak rá.

A nõben megtestesülõ Messiás, a megemlékezõ lakoma, és az Értelem Kora feltehetõleg komoly hatással volt a kor gondolkodására, és valószinûleg alapvetõ fontosságú az Aradiát övezõ legendák szempontjából.

A legtöbb modern tudós úgy véli, hogy Aradia neve az olasz Erodiade névbõl származik, mely Herodias másik formája (ki az Újtestamentum hires nõalakjaként Keresztelõ Szent János halálát áhította). Az egyház által õrzött boszorkány periratokban számos alkalommal azonosították Diana istennõt Herodiassal. Sabina Magliocco antropológia professzor véleménye szerint könnyen lehetséges, hogy a 14. századi Toszkána asszonyai átvették az Aradia nevet, mint az Erodiade egy változatát. Herodias szemmel láthatóan mítikus, boszorkányos alakká vált. Ha ez így van, akkor Magliocco professzor feltétezi, hogy Aradia eredetileg valóságos személy lehetett, aki talán valamiféle gyógyitóként tevékenykedett. A professzor úgy is vélekedik, hogy egy ilyen szerepkörû, elismert nõalak akár önszántából is felvehette az Erodiade nevet, vagy beilleszkedett az ezzel a névvel illetett szerepbe. Sajnos minderre semmilyen tudományos bizonyíték nem létezik, így meg kell elégednünk a feltételezésekkel.

Carlo Ginzburg, egy másik tudós az "Ecstasies: Deciphering the Witches' Sabbath" ("Extázisok: A boszorkányok szabbatjának megfejtése") címû könyvében szintén érdekes fényt vet Herodias alakjára. Ginzburg rámutat arra, hogy a régi feltételezés, mely egybemossa Diana és Herodias alakját, az eredeti szövegek félreértelmezésébõl vagy félreolvasásából származik, melyekben "Héra Diana" nevét Herodianára változtatták, majd pedig késõbb Herodiasra. Heradiana helyett tehát - helytelenül - Herodiana szerepelt a szövegekben.

Ginzburg arra is rámutat, hogy Burchard, Worms püspöke adta hozzá a Herodias nevet Diana nevéhez akkor, mikor egy korábbi kánonra hivatkozott, mely Dianáról és éjszakai követõirõl szólt. A Herodias név tehát nem szerepel az eredeti szövegben, mely Dianáról szól. Ginzburg azt is megemliti továbbá, hogy 1390-ben Frater Beltramino kézzel beszúrt egy szöveget egy boszorkányper anyagába, mely egy Sibilla nevû np esetét tárgyalta, szándékosan meghamisitva azt, és összekötve Diana istennp nevét az Újtestamentum démoni, gonosz nõpalakjával. Ginzburg azt állitja, hogy a vádlott egy bizonyos "Madona Horiente" nevét emlitette, annak Dianával és Herodiassal való azonositása feltehetõleg az inkvizítorok mûve.

Ginzburg gondolatmenetét nyomon követve felfedezhetjük, hogy Vincent de Beauvais is hozzáadott különbözõ jegyzeteket az eredeti "Canon Episcopi"-hoz, csakúgy, mint a dominikánus prédikátor, Johannes Herolt, ki hozzáadta Unholde nevét. Könyvének, a "Sermones"-nek késõbbi kiadásában azután az Unholde nevet a Fraw (Frau) Berthe és Fraw Helt nevekkel helyettesítette. Mindezek szándékos változtatási kisérletnek tûnnek, mely arra mutat, hogy azokban az idõkben egyáltalán nem biztos, hogy széles körben elterjedt volt Dianának e más, mitológiai nõalakokkal történõ azonositása.

Ginzburg megemlíti egy középkori, fõképp parasztnépekbõl álló szekta létezését is, akik Héra istennõt imádták a Palatinus dombján, e szekta abban az idõben nagyjából négyszáz tagot számlált, igen jelentõsnek volt tehát mondható. Úgy hitték, hogy Héra az Epifania éjjelén a levegõben szálldos, és élelmet visz követõinek. Ginzburg megjegyzi, hogy Hérát szorosan összekapcsolták Dianával (innen is származott a Hera Diana névváltozat), s ebbõl a történetbõl alakult ki azután az éjszakai istennõ, Herodiana alakja, ki késõbb Erodiade névváltozatban jelent meg. Ezeket a feltételezéseket egy további, 12. századi hivatkozás is alátámasztja, melyet Ugo da San Vittorének tulajdonitanak, egy olasz apátnak, ki asszonyokról irt, kik azt hiszik, hogy éjjelente állatok hátán lovagolnak a levegõben Erodiadéval, akit õ Dianával és Minervával azonosit.

Érdemes lehet megjegyezni, hogy a rómaiak körében õsi szokás volt az, hogy különbözõ istenségek neveibõl összevont alakokat képezzenek, mint például Artemis-Hekate. Catullus a "Himnusz Dianához" címû versében azt irja: "Diana, kinek neve Juno-Lucina, ki meghallgatja szülõ asszonyok imáját". Mint tudjuk, Juno Héra római megfelelõje. Könnyedén megtalálhatjuk tehát itt is a kapcsolatot Diana és Héra között, mely a Heradiana névalak oka lehet. Ez a forrás segíthet egy kicsit jobban a Héra-Diana-Herodias zavar feloldásában is.

Számos történelmi feljegyzésbõl kiderül, hogy Diana imádata még jóval a kereszténység elterjedése után is folytatódott. Ez nyilván rendkivül zavarta a katolikus egyházat, s annak elöljárói különbözõ, népszerû szövegekben igyekeztek ellene tenni, mint például a már említett "Canon Episcopi":

"Nem hallgathatnók ama bizonyos asszonyokról, kik a Sátán követõivé váltak, s kiket elcsábítottak a démonok fantasztikus megtévesztései, és ragaszkodának ahhoz, hogy éjjelente bizonyos fenevadakon lovagolnak Dianával együtt, ki a pogányok istennõje, s más számos asszonyokkal együtt; és hogy hatalmas távolságokat tesznek meg a legmélyebb éjszaka csendjében; és hogy úgy engedelmekedének az istennõ parancsainak, mintha az úrnõjük volna; és hogy bizonyos éjjeleken szólítatnának, hogy várjanak õrá."

Az igen rossz hírnevû "Malleus Maleficarum"-ban a következõket olvashatjuk:

"Igazság szerint, ha bárki foglalkozik azzal, hogy elolvassa a Canon szavait, négy f[ pont van, melyek különösképp figyelembe kell vennie. Teljes mértékben azokra hárul, kinek feladata a lelkek gyógyítása, hogy nyájukat megtanítsák, egyetlen és csak egyetlen igaz Isten létezik, és senki más sem égen sem földön nem imádattathatik. A második pont, hogy bár ezen asszonyok úgy képzelik, hogy Dianával vagy Herodiassal lovagolnak (mint ahogy vélik s mondják), igazság szerint valójában az ördöggel lovagolnak, ki önmagát e pogány neveken nevezi, s varázsbûbájt hinte szemükbe. És a harmadik pont pediglen, hogy a messze földekre való lovaglás cselekedete pusztán illúzió, mivel az ördögnek oly különleges hatalma van azok elméje felett, kik átadták valójukat neki, hogy amit õk puszta képzelet mûveként cselekszenek, arról elhiszik, hogy valóságosan és igazából testileg is megcselekszik. És a negyedik pont pediglen ez: A boszorkányok szerzõdést kötöttek az ördöggel, hogy engedelmeskednek neki minden dologban, minek általa a Canon szavait ki kell terjesztenünk akképp, hogy a boszorkányság minden cselekedetét abszurdnak minõsítenõk, mivel a boszorkányok sokkal többet tevének, mint ezen asszonyok, és a boszorkányok valójában egy teljesen más fajtából valók."

"Tekintettel azokra, kik a másik két hibában vétkesek, azokra, kikrõl mondhatnók, hogy nem tagadják, hogy léteznek démonok, és hogy a démonok természetes hatalom birtokosai, de kik különbözének egymástól a mágia lehetséges hatásait és a boszorkányok lehetséges mûveleteit illetõen; az egyik iskola azt mondja, hogy a boszorkány valójában képes elõidézni bizonyos hatásokat, ám ezen hatások nem valóságosak, hanem a fantázia szüleményei; a másik iskola pediglen megengedé, hogy némely valós ártalom is esék a sértett személlyel vagy személyekkel, de mikoron a boszorkány úgy képzeli, hogy ezen ártalom mesterkedései eredménye, akkor megtévesztve vagyon. Ez a hiba, úgy tûnik, a kánonok két bekezdésén alapszik, ahol bizonyos asszonyokat azzal vádolnak, hogy balgán úgy hiszik, éjjente messze földekre lovagolnak Dianával vagy Herodiassal. A Canonban ezt olvashatnók. Azonban, mivel ilyetén dolgok gyakorta történnek a megtévesztés hatására, s ezek pusztán a képzelet mûvei, azok, kik feltételezik, hogy a boszorkánymesterség minden cselekedete merõ illúzió és képzelet, nagy mértékben megtévesztetnek."

Amit itt láthatunk ezekben az idézetekben, az egy arra tett kísérlet, hogy a Diana kultusz valóságát és hitelességét aláássák, azáltal, hogy a megtévesztés ideáját bevezetik. Az Egyház úgy kívánta, hogy az emberek Diana istennõt illúzióként tekintsék, melyet az Ördög teremtett. Ezáltal az Egyház azt remélte, hogy egyenlõségjelet vonhat a Diana kultusz és az ördögimádat közé. Az idõ múltával sikeresen el is érték céljukat, és ezt a torzulást már jól megalapozott és mélyen gyökerezõ gondolatként láthatjuk viszont Charles Godfrey Leland mûvében. Az Aradia, avagy a Boszorkányok evangéliuma címû könyvben Herodias neve már szilárdan kapcsolódik Dianához és Aradiához.

Egy igen népszerû legenda szerint Aradia 1313-ban született Észak-Itáliában, Volterra városában. Ez a dátum feltehetõleg légbõl kapott, melynek az volt a célja, hogy misztikus ködbe burkolja a születés idejét. A legenda szerint Aradia maga köré gyûjtötte követõi kis csoportját, és a vidéket járta, ahol tanította Itália Õsi Vallását. Aradia arról beszélt, hogy eljön az Értelem Kora, mely felváltja a Fiú Korát. Mikor eltávozott, azt kívánta, hogy lakomát tartsanak a tiszteletére, és hogy emlékét õrizzék meg az eljövendõ generációk.

Annak történelmi bizonyosságába vetett hit, hogy létezett egy Aradia nevû nõ, ki magával hozta az itáliai boszorkányság újjáéledését, nem maradt támogatók nélkül. Aradia alakját idõnként a Szent Boszorkány vagy a Gyönyörû Zarándok néven is emlegették. A szóbeli hagyományban, mely Aradiát körülvette, úgy tartották, hogy a 14. század második felében élt és tevékenykedett. Egy olasz inkvizítor, bizonyos Bernardo Rategno 1508-ban írt értekezésében, mely a "Tractatus de Strigibus" címet viselte, feljegyezte, hogy "a boszorkányok szektájának gyors elterjedése" kezdõdött meg nagyjából 150 évvel korábban. Rategno tanulmányát számos olyan dokumentumra alapozta, melyek boszorkányperek inkvizíciós feljegyzéseit tartalmazták. Keith Whitlock történész könyvében, melynek címe A reneszánsz Európában, megemlítette, hogy az itáliai inkvizítorok növekedõ aggodalommal észlelték a boszorkányok tevékenységét a 14. és 15. század folyamán.

Visszafelé követve a történelmi eseményeket, Rategno rámutatott a boszorkányperek körülbelüli kezdopontjára, és megjegyezte, milyen meredek ütemben emelkedett a számuk az azt követõ évek során. Ezeket a feljegyzéseket követve, melyeket egyébként Como városában tároltak, az Invizítori Archívumban, Rategno úgy vélte, hogy ennek a megújulásnak az idõpontja valamikor 1350-re tehetõ. Ha Aradia valóban 1313-ban született, mint ahogyan a legenda állítja, akkor már elég idõs lehetett erre az idõre, hogy tanítson másokat, és jelentõs befolyásra tegyen szert tanaival, és valószínûnek tunik, hogy csoportok is formálódhattak már ekkor, akik továbbvitték tanait.

Érdemes megemlíteni, hogy 1435-ben Johannes Nider azt jegyezte fel "Formicarius" címû írásában, hogy "egy új típusú boszorkányság" kezdett kialakulni 1375 körül. Ez az "új" boszorkányság szervezett formában mûködött, és Nider írásai késõbb alapvetõ forrását képezték a gonosz Szabbat gyülekezetérõl alkotott elképzeléseknek, melyet napjainkban is a legtöbben ismernek. A korai idõkben az itáliai boszorkányok gyûlését tregenda néven ismerték, s úgy hitték, ott a boszorkányok a halottakkal társalognak. Az ördög, az orgiák és a kannibalizmus teljesen hiányzik a tregendáról szóló legkorábbi beszámolókból. Lehetséges-e, hogy az ördögien gonosz Szabbat képzete szándékos hamisítás, melyet azért követtek el, hogy befeketítsék a szervezett boszorkánykultuszokat? Ha igen, akkor az Egyház miért aggódott annyira az új típusú boszorkányság megjelenése miatt? Mire derülhetett vajon fény, ha ezen új vallás tanai elterjednek?

1890-ben Charles Leland író és néprajzkutató kiadta könyvét az itáliai boszorkányságról, melynek címe "Arada; avagy a Boszorkányok Evangéliuma". Leland beszámolója Aradiáról tartalmaz egy legendát a "gyönyörû zarándokról"; errõl a történetrõl azt állította, hogy generációkon keresztül öröklõdött a toszkánai parasztság körében. A legendában ezt olvashatjuk:

"Miután felöltötte zarándokruháját, messze földekre utazott, tanítván és hirdetvén az õsi idok vallását, Diana vallását, ki a Hold és a Tündérek Királynõje volt, a szegények és elnyomottak istennõje. És bölcsességének és szépségének híre szerte a földön elterjedt, és az emberek imádták õt, s La Bella Pellegrinának (gyönyörû zarándoknak) nevezték."

1962-ben T. C. Lethbridge, a Cambridge-i Egyetem Archeológiai és Etnológiai Múzeumának korábbi igazgatója kiadott egy könyvet "Boszorkányok" címmel, melynek több fejezete is hivatkozik Aradiára. A második fejezetben ezt írja:

"Úgy vélem, feltételezhetjük eképp, hogy Leland Evangéliuma és Dr. Murray boszorkányperes feljegyzései többé-kevésbé egy korban születtek, és ésszerûnek tûnik összetennünk õket, hogy egy 1400 körül kialakuló boszorkánykultusz nyomait felkutassuk. Aradiát azért küldték a földre, hogy megtanítsa az Emberiségnek a Mesterséget. Követõi szerint olyan személy volt, kit a hinduk vallása avatárnak nevez, ki megtanította õket, hogyan fogják igába a mágikus hatalmat. Aradia a régi idõkben éppoly történelmi jelentõségû személy lehetett, mint Jézus, Krisna, vagy Buddha..."

Az is nagyon érdekes, hogy Ginzburgnak az "Eksztázisok - A Boszorkányok Szabbatjának megfejtése" címû könyvében megjelenik egy olyan passzus, mely történelmi bizonyítékot szolgáltathat Aradia létezésére. A 189. oldalon egy pogány szektát említ, akiket Calusari néven ismertek, s akik a középkorban, nagyjából a 16. és 17. század idején egy Mítikus Uralkodónõt imádtak, akit idõnként Arada vagy Irodeasa néven tiszteltek. A név jelentõsen emlékeztet Aradia nevére.

A Calusari használta a "tündérek úrnõje" kifejezést is Utalkodónõjükre, éppúgy, mint ahogy Aradia követõi többször nevezték Dianát a "Tündérek Királynõjé"-nek. Vajon ez a kultusz az imádatnak ugyanazon formáját alkalmazta, mint amelyet Aradia bevezetett, több mint száz évvel korábban? Aradia egyik népszerû mítosza szerint pályafutása egy pontján elhagyta Itáliát, és messze földekre utazott. Szerbia, a Calusari szekta hazája nem messze esik Itália földjétõl, és nem lehetetlen, hogy hajóval könnyedén átkelhetett oda az Adrián keresztül. Ha Aradia az Egyház fenyegetése elõl menekült, nem mehetett Nyugatra, Franciaország felé, mert abban az idõben a pápaság még szilárd lábakon állt a franciáknál (és a történet megemlíti azt a tényt, hogy Aradiát aktívan üldözték az Egyház ügynökei). Túl veszélyes lett volna számára, ha Nyugat-Európa felé indul, ahol akkoriban aktívan folyt a boszorkányégetés (Itáliában Aradia idejében még nem végezték ki a boszorkányokat). Tehát technikailag az egyetlen logikus lépés a keleti országokba való utazás lehetett egy ilyen helyzetben (kivéve, ha nem délre, Egyiptom felé menekül). Továbbá, igen sok megdöbbentõ egyezés található Aradia boszorkányainak és Arada Calusari szektájának gyakorlata között.

Leland Aradia-történetének társadalmi háttere elnyomott parasztságot mutat be, akik az uralkodó osztályt szolgálják. Az ellenállás egyik fõ formája "a gonosz urakkal" szemben a parasztok részérõl a mérgek használata volt. Leland könyvének egyik fejezetében ezt olvashatjuk:

"Azon napokban nagyon sok gazdag és szegény élt a földön. A gazdagok szolgává tették a szegényeket. Azon napokban nagyon sok szolgával bántak kegyetlenül; mindenütt kínzások, minden kastélyban foglyok. Nagyon sok szolga megszökött. A vidékre menekültek, ahol éjjelente aludtak, s menekülési terveket szõttek, s hogy megrabolják uraikat, s majd leigázzák azokat. Így a hegyekben lakoztak, és erdõk mélyén, mint rablók és orgyilkosok, hogy elkerüljék a szolgaságot."

Az elsõ fejezet egy másik részében arról olvashatunk, hogy Aradia, mint Diana istennõ leánya, megtanította a parasztoknak, hogyan mérgezzék meg ellenségeiket, sõt, hogyan pusztítsák el a "gazdag és kapzsi" paraszt gabonavetését tomboló orkán segítségével. De mit találhatunk a történelmi adatokban, vajon volt-e az itáliai parasztoknak saját gabonaföldjük abban az idõben, melyrõl Leland könyve szól?

A középkori Itáliában egy Seignorialism néven ismert rendszer muködött. Ezen rendszer kereteiben mind a "földhöz kötött", mind a "szabad munkás" egyaránt a parasztok osztályába tartozott. A Seignorialism fénykora az 1000 és 1350 közötti évekre tehetõ. A nemesi réteg irányította a rendszert, kiket seigneurs-nak neveztek, és õk uralták a parasztok életét. Minden nemes, ki egy bizonyos területet uralt, tárgyalásokat tartott és büntetéseket szabott ki a parasztokra. Amikor a föld megérett a szántásra vagy az aratásra, a parasztoknak kellett elvégezniük a munkát. A parasztok csak a földesúr malmát, kemencéit és borprését használhatták, melyeknek használatáért azonban fizetniük kellett.

A földesúrnak volt a kizárólagos joga, hogy engedélyezzen vagy megtagadjon egy házasságot emberei között. Éves adót vetett ki minden parasztra, és minden jövedelmet joga volt megadóztatni, melyhez azok jutottak, az év bármely szakában. Bár a parasztok rendelkezhettek egy kis saját földbirtokkal falvaik körül, a földesúrnak joga volt eladni ezen földeket, és a parasztokat velük együtt. Ha a paraszt örökös nélkül halt meg, a föld automatikusan a földesúr tulajdonába került. Az egyházi méltóságok arra szólították fel a földesurakat, hogy csírájukban fojtsanak el mindenféle pogány megmozdulást birtokaikon, és kényszerítsék parasztjaikat arra, hogy felhagyjanak pogány szokásaik gyakorlásával.

Ha tehát közelebbrõl megtekintjük a Seignorialism rendszerét, láthatjuk, egészen jól illeszkedik Leland Aradia történetéhez. A paraszti osztály erõteljes kizsákmányolása folyt, és ez egészen bizonyosan gyûlöletet gerjesztett bennük a földesurak irányába. Lehetséges, hogy Leland története eltúlozza a történelem tényeit, de ez megszokott a népmesék körében. Jó példa erre az angol Robin Hood alakja. Ha Aradia legendáját úgy vizsgáljuk, mint egy, az évszázadok során alakuló és folyamatosan új elemekkel gazdagodó mesét, teljesen érthetõvé és elfogadhatóvá válik.

Az elnyomott parasztságnál maradva, Leland azt állítja, hogy Diana a számkivetettek és üldözöttek istennõje volt. Az Aradia-legenda arról beszél, hogy a parasztok elmenekültek a szolgaságból, és törvényenkívülivé váltak. Aradia követõi boszorkányok voltak ebben a történetben, éppúgy, mint Leland egy korábbi munkájában, az Etruszk-Római Hagyatékban, ahol a boszorkányokat Diana követõiként festi le. De létezett-e bármely korábbi utalás a Diana és Itália boszorkányai közötti kapcsolatra?

A legkorábbi római írások között találhatjuk Horáciusz mûveit. Az Epodes címû munkájában egy bekezdés arról szól, hogy Diana istennõ hogyan kapcsolódik a boszorkányokhoz és a boszorkánysághoz. Ez a kapcsolat egy idézõ szövegben jelenik meg, melyet egy Canidia nevû boszorkány mond el. Diana szólításával kezdi: "Ó, rítusaim hû szemtanúi, Éjszaka, s Diana, kik a csend felett uralkodtok, mikor a titkos rituálék megünnepeltetnek, legyetek most jelen."

Matthew Dickie tudós írt egy értekezést Diana istennõrõl, kit Canidia megidéz Horáciusz "Epodes"-ében. Dickie azt állítja, hogy "Dianához mindenek felett azon minõségében imádkoztak, miszerint õ uralja a csendet, melyben a rejtett, titkos rítusokat végzik. A varázslónõ rituáléi az õ szempontjából nézve misztikus rítusok, melyek csak azon adeptusok számára voltak elérhetõek, kik a bölcsesség ezoterikus formáját megtapasztalván titokban, csendben, az éjszaka sötétjében végezték azokat."